Hogyan meneküljünk szökött fegyencként?

Először is szögezzük le, mit nem tehetünk: nem szerencsés, ha autóban ülve, a kilométeres dugóban megfelelő távolságból nagyon is jól látható rendőri útzárig hajtunk, ott lehúzzuk az ablakot, és belemosolygunk az egyenruhás arcába. Nem szerencsés, de a lebukás ez esetben sem biztos: az útzárt végző rendőrnek személyleírása van rólunk, de fotója, fantomképe nem mindegyiknek, vagy legalábbis nem tartják a kezük ügyében, ami pedig percenként több tucat fejet ellenőrizve nélkülözhetetlen a sikeres azonosításhoz. Egy mosoly amúgy is mindig segít.

Ezenkívül viszont szinte bármit megtehetünk. Az első órákban nyugodtan járhatunk-kelhetünk az utcán, akár ismerősbe is botolhatunk, hiszen nemhogy arcképünket, de - talán személyiségi jogaink méltánylandó védelméből - a rendőrség nevünket, adatainkat sem teszi közzé. A tömegközlekedés nemcsak biztonságos, de gyors is: miközben autósok ezrei káromkodnak miattunk, hogy például a Váci úton, az Árpád és az északi összekötő híd közötti szakaszt több mint egy órába telik megtenni az egyenként ellenőrzött járművek miatt, a metró percek alatt Újpestre - az útzáron kívülre - juttat bennünket.

De miért is akarnánk elhagyni a fővárost? Két krimi elolvasása is ráébreszthet bárkit, ha magától nem jön rá, hogy egy nagyvárosban mindig könnyebb elrejtőzni, mint vidéken, ahol könnyebben kiszúrják akár az idegent, akár az ismerőst. Hogy ne fiktív példával éljünk: a Gyorskocsiból egyszer ugyancsak megszökött viszkis rabló hónapokat töltött egy forgalmas csomópont melletti fővárosi lakásban. A kilencvenes évek egyik - fehér galléros bűnökért éveken át körözött - hősnője, T.-né meg konkrétan a Teve utcai rendőrpalota szomszédságában bérelt lakást.

A rendőri útzár maximum néhány órán át, esetleg - bár példátlan lenne - egy napig tart. Ha semmit nem jelent nekünk a Halászbástya és a Hősök tere, 24-48 órás pihenő után nyugodtan elhagyhatjuk a fővárost kocsival is. Ha előbb döntetnénk így, Volán- vagy MÁV-járatot veszünk igénybe; ne viseljünk álarcot, ne húzzunk arcunkba sapkát, egyáltalán, kerüljük a kliséket. Fessük rikító sárgára a hajunkat, viseljünk színes ruhát, keltsünk egyértelmű, de nem túl jelentős feltűnést, és szinte biztosan háborítatlanul közlekedhetünk az egész országban.

Persze nem sokáig: a rendőrség nem (teljesen) hülye, csak korlátozottak az eszközei. Útzárral csak a legnagyobb lúzereket sikerül megfogni. De hát olyan látványos, és ha már el kell ismerni, hogy az egyik, kifejezetten bűnözök tárolására szolgáló intézményből nemcsak megszökött, de még fegyvert is szerzett egy vendég, muszáj egy kis erődemonstrációval kompenzálni a súlyos hibát. Még akkor is, ha az intézmény ezúttal nem a rendőrség, hanem a büntetésvégrehajtás kötelékébe tartozott. A rendőri vezetés az utóbbi hónapokban erős kompenzációs kényszerrel küzd, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. És persze ki vitatná el, hogy hajszálnyi esély még egy útzárban is van. A tipikus helyzetben azonban az hoz eredményt, ha egy kisebb csoport rendőr szépen végignézi az alany összes családtagját, ismerősét, ha kell, lehallgatási engedélyt kér, megfigyel, és ha szerencséje van, nyomra akad. Így kapták el T.-nét, így a Viszkist, és akit nagyon keresnek, általában a jövőben is el fogják kapni. Vagy nem, ugye.

Ha mindennek ellenére mégis úgy dönt valaki, hogy rohanvást elhagyja a fővárost, és ráadásul közúton teszi ezt, üljön föl egy kamion utasfülkéjébe vagy rakterébe. Amikor négy rendőr ellenőrzi a Váci utat, a dobozos kisterherautókba még csak-csak bekukkantanak, egy kamiont átnézni azonban esélyük sincs.