Értelem és érzelem

A féltudású magyar elit címmel jelent meg két hónapja egy vélemény az Index vezető cikkében, amelyet a szerző Publius Hungaricus álnéven közölt, utalva az Egyesült Államok alapító atyáira. Az írás visszhangtalansága annál is inkább meglepő volt számomra, mivel megjelenésekor szinte megpezsdült a közvetlen környezetem. Mint az állóvízbe dobott kő: amilyen nagyot csobbant, olyan gyorsan elhaltak a hullámok. Ezt az érthetetlen és érdemtelen csendet szeretném most megtörni, újabb szempontokkal kiegészítve az abban leírtakat.

Az Indexen publikált jegyzet kíméletlen őszinteséggel tárja fel a 80-as években szocializálódott és jelenleg hatalmi pozícióban lévő magyarországi elit felelősségét hazánk siralmas helyzetének kialakulásában. Helyzetértékelése még akkor is üdítően hat a mai viszonyok között, ha megoldási javaslata a kilábalásra kissé rövid és elnagyolt. A jelenlegi elit ugyanis valóban alkalmatlan feladatára, gyors lecserélése azonban – ahogy azt a szerző is elismeri – nem túl életszerű. Ráadásul az elitet magát is a társadalom "termeli ki", a generációs konfliktus kiélezése pedig éppoly káros lehet, mint a mostani politikai megosztottság.

Az említett írás azonban arra mindenképpen jó, hogy az arra fogékony olvasó kissé elrugaszkodjék a ma bevett és megváltoztathatatlannak hitt gondolkodási sémáktól, és felülről nézze az elszomorító magyar valóságot. Mert arról viszonylag sokan beszélnek – társadalmi, politikai helyzettől függetlenül –, hogy nem jó az, ahogy nálunk mennek a dolgok, de valahogy mindig mindenki a másikat okolja ezért, ráadásul eleve rosszindulatot feltételez. Így aztán a legjobb szándék is a legtöbbször politikai sárdobálás céltáblájává válik, az ország meg közben lassan, de biztosan leszakad a világ fejlettebb részétől.

Ahhoz, hogy ez ne így legyen, először is meg kellene érteni egymást. Hogy ez mennyire nem könnyű, ahhoz érdemes elolvasni Robert J. Shillernek a Világgazdaságban tavaly decemberben Új kozmopoliták a globalizálódó világban címmel megjelent cikkét. A Yale Egyetem professzora többek között leírja, amerikai létére egy vacsorán jobban szót értett a nemzetközi vendégsereggel, mint az őt kiszolgáló amerikai személyzettel. Shiller a "kozmopoliták" és a "helyiek" eltérő viselkedését vizsgálta, és bár az analógia nem teljesen alkalmazható a magyarországi viszonyokra, némi párhuzam azért felfedezhető.

A végletekig megosztott magyar elitben is két nagy csoport feszül egymásnak. Az egyik szenvedélyes, szimbólumokban, erkölcsben, hitben, tradíciókban gondolkozik, többnyire belső közönsége felé fordul, és a múltból igyekszik megoldásokat találni a jelen problémáira. A másik csoport jóval heterogénebb, de összességében inkább a földön jár, pragmatikusabb, jobban érdeklik a nemzetközi trendek, kifejezetten bosszantja a tényektől elszakadó gondolkodás vagy az utcai demonstrációk túlfűtött hangulata. Az eltérő koordinátarendszer miatt kettejük vitájában kódolva van a kudarc: az érzelem nem ért szót az értelemmel.

A fenti példa természetesen túlságosan leegyszerűsítő, hiszen ahogy az élet, úgy annak szereplői sem fehérek vagy feketék. Ám arra talán jó, hogy a jelenlegi, bénító, politikai és társadalmi szembenállást némiképp megmagyarázza. A kormány végrehajthat mégoly indokolt reformokat is, ha a miniszterelnök vagyonszerzése, hazugságai sok embernek erkölcsileg elfogadhatatlanok. A másik oldalt viszont a mégoly jogos felháborodás sem menti fel az alól, hogy a mindent tagadás helyett értelmes, racionális alternatívát nyújtson a meglévő bajokra. Az utóbbi hetek meddő közéleti vitái – akár az egészségügyi reformról, akár a Csoóri-levélről, hogy csak kettőt említsek a sok közül – napról napra fényes bizonyítékát nyújtják annak, hogy a két csoport nem érti, nem akarja érteni egymás mondandóját.

Ebben a helyzetben kézenfekvő megoldási javaslat, hogy azok, akik ezt a szakadékot mélyítik, és – egymás ellenségképének erősítéséből élve – károkat okoznak az országnak, távozzanak a politika színteréről. Én azonban az Index szerzőjével ellentétben már azzal is beérném, ha a személyek helyett végre valóban a tennivalókról folyna a közbeszéd: nem arról, hogy ki mondta, hanem hogy mit mondott. Ha egyre többen különbséget tudnának tenni a másik legyőzése és meggyőzése között.

Nem kell holnaptól egymásra borulni, csak azt a bizonyos közös hangot és minimumot kéne megtalálni. Valahol középen.

Különben tényleg csak az új generációban bízhatunk.

A szerző újságíró