A szólás szabad

Szomorúan olvastam György Péter válaszcikkét. Két okom van a szomorúságra: egyrészt ha György Péter adekvátnak érzi a válaszát, akkor nyilván nem voltak elég precízek a kérdéseim, másrészt az alig leplezett mellébeszéd arra figyelmeztet, hogy naiv voltam, amikor úgynevezett vitára számítottam. De lehet, hogy csak különböznek a vitáról alkotott fogalmaink, és György Péternek van igaza, aki alighanem úgy ül le sakkozni, hogy menten kétségbe vonja a sötét és világos fogalmát, ami amúgy is fasisztoid.

Arra az állításra, hogy amit ma a kereskedelmi tévék művelnek - a tömegszórakoztatás -, az mindig is létezett, olyasféle választ vártam, amely végre elválasztja Fábry Sándort a cirkusztól, a commedia dell'arte-tól, vagy Hofi Gézától, vagy kiradírozza a történelemből a ma már kanonizált slágereket. Ehelyett György Péter az irreleváns mellékösvényen bóklászik, a mindig és a tömeg fogalmát dekonstruálja, mintha ez befolyásolná az alapállítást: hogy a szórakoztatás a gazdaság része, ezért egy kicsit is szabad társadalomban a maximális hatásfokra és profitra törekszik, nem másra. Ebből egyenesen következik a gladiátorviadal, illetve a sztárbox. A kérdés az lenne, hogy vajon a szabadpiacot, a kapitalizmust, vagy a fogyasztói akaratot szüntessük-e meg, vagy ha egyiket sem, akkor hogyan hozzuk össze ezeket a dolgokat a szólásszabadság köztársasági újragondolásával, és mit tegyen a rendőr a lenge öltözetű bemondókkal. Mert amikor a köztársaság újragondol, akkor azt törvényben fejezi ki, ugyebár.

T. S. Eliot a kereskedelmi tévék és rádiók üzleti terve szempontjából valóban az, amit György Péter a számba ad: marginális senki. T. S. Eliottal nem számolunk egy olyan médiumnál, amelynek kilenc és félmillió válogatatlan magyar a potenciális közönsége. Kiadjuk könyvben, felolvassuk a parkban, de nem a tévében. A Vers mindenkinek elmúlt. Helyükön kell kezelni a kulturális termékeket, és T. S. Eliotnak nem az RTL főműsoridejében van a helye, de még az MTV-nél sem. Talán plasztikusabb az irodalom helyett egy tárgykulturális hasonlat: én speciel rajongok a régi gépekért, áhítattal csodálom a múzeumokban a múlt század járműveit és fegyvereit. De mégsem követelem, hogy a MÁV álljon vissza gőzvontatásra, a hadsereg pedig a rézágyúra. Azt igen, hogy ha akarom, valahol megnézegethessem a rézágyút, és tudhassak róla mindent.

Még inkább zavarbaejtő, amit György Péter az internetről ír. Örömmel látom, hogy a net korlátozásának kivitelezhetetlenségét már majdnem belátta, de így sem tudok mit kezdeni azzal a posztulátummal, hogy "a média szabad, azaz mindenki legyen tisztában a személyes felelősségével". A citoyen erre visszakérdez: mert ha nem? Akkor mi lesz? Mi van akkor, ha György Péter diszkvalifikál, a köztársaság újragondol, és megállapítja, hogy nem vagyok tisztában? Semmi sincs. Legfeljebb egy ideges emberrel több.

Végül és utolsósorban a címadó dalról, a rasszizmus védelmének vádjáról. Leginkább az lepett meg, hogy már a vitának hitt interakció első körében eljutottunk oda, hogy György a személyemet próbálja diszkreditálni, hogy ne kelljen válaszolnia. A rossz tanuló felel: eltereli a figyelmet, kibámul az ablakon, gondosan kidolgozza az írásjeleket - csak az eredményt nem böki ki. Azt ugyan kézből megkontrázhatnám, hogy úgymond nem szálltam szembe a rasszizmussal, de utálok saját magamtól idézni, úgyhogy erre majd rákeres, akit érdekel. Hogy emellett előszót írtam egy (György Péter szerint, de hát más origó úgysincs a világon) előítéletes ember könyvéhez? Töredelmesen bevallom, hogy én sem vagyok előítélet nélküli, undorodom például a pókoktól. Éppen ezért érteni vélem, hogy mi az előítélet, és hogyan keletkezik. De legalábbis megpróbálom megérteni, és nem söpröm a szőnyeg alá, mint olyasmit, ami igazából nincs is. Azt is, hogy az esztéta válaszában hivatkozott Európai Unió - mint társadalmak rendszere - korántsem oly monolitikusan toleráns, mint ő szeretné. Pim Fortuyn szellemét a torkolattűz nem égeté meg. Viszont abban meg biztos vagyok, hogy legalábbis a rasszizmushoz fogható csapás, turáni átok, ha két ember nem áll szóba egymással, mert politikai nézeteik különböznek.

Családok és barátságok szakadnak szét, mert az individuum öndefiníciójának része lett a politika. Már a kedvenc receptjeinket sem cseréljük ki, ha a másik nem elég liberális vagy nem elég konzervatív. Ütközésig fordítunk minden fogantyút, és ha valakiről kiderül, hogy egyáltalán vannak előítéletei, akkor nem disztingválunk, nem teszünk különbséget a kispolgár természetes gyanakvása és Mengele közt. Cserébe a liberális mind buzi. A doktriner liberalizmus és a doktriner konzervativizmus a német vallásháborúk rendszerébe lökte az országot. Nincs egymáshoz más kérdésünk, csak az, hogy buzi-e vagy? Liberális-e vagy? Előítéletes-e vagy?

Ettől még remekül elbeszélgethetnénk bármi egyébről - igen, van élet a politikán és a rasszizmus problémáján kívül is! -, de akár arról is, amiben nem értünk egyet. Még értjük egymás nyelvét, ha akarjuk. Nem szégyellem, ha jóízűen meghallgatok egy Wagner-operát, meg azt sem, ha hozzájárulok egy könyvhöz, amelynek szerzőjével bőven vannak vitáim, de amely könyv nem rasszista kiáltvány, sőt nyomokban sem az. Csak hülye, vitaképtelen emberek, úgynevezett droidok albuma, a butaságkutatás szöveggyűjteménye.

A kérdés tehát sajnos a választól érintetlenül megmaradt. Melyek is azok a "szólásszabadsággal kapcsolatos mítoszok", amelyeket "a köztársaságnak újra kell gondolnia"? Mi az, amit ne szabadjon leírni és kimondani? Ki legyen a horgerantalunk, aki dekódolja az üzeneteket és ellenőrzi a nyugati filmeket, hogy megállapítsuk, nem ütközik-e törvénybe? És ha ez megvan, akkor hogyan állítsuk a világ összes rendszergazdáját a köztársaság oldalára? És ha utóbbi tényleg lehetetlen, akkor minek blamálja magát a köztársaság azzal, hogy hoz egy betarthatatlan törvényt?