A Samuel Huntington-emlékhadjárat

 

A karácsonykor elhunyt Samuel P. Huntington harvardi politológusprofesszort egy sokáig vitatott könyvkritikája tette világhíressé, amelyet azóta két háború, rengeteg terrortámadás, zavargás, mészárlás és az izraeli–palesztin konfliktus durvulása is igazolt.

A civilizációk összecsapásá-nak (1993) eredetileg tanulmány formában közölt, később könyvvé bővített (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása 1996) kiadása riposzt volt Francis Fukuyamának A történelem vége és az utolsó ember (1992) című könyvére, amelyben Fukuyama azt taglalta, hogy a szovjet típusú szocializmus bukásával és a hidegháború lezárultával a nyugati típusú liberális demokrácia mint az emberi faj legfejlettebb társadalmi berendezkedése végső győzelmet aratott a bolygón, már csak exportálni kell azoknak a szerencsétlen elmaradott népeknek, akik még nem részesülhettek az áldásaiból.

„Az emberiség ideológiai fejlődése lezárult, és egyetemessé lesz a nyugati liberális demokrácia mint az emberi kormányzás végső formája” – fogalmazott Fukuyama, aki ezzel a nagyszerű meglátásával tudományos világsztár lett, és megváltotta a belépőjegyét a Bush-éra külpolitikai ámokfutását meghatározó, Project for the New American Century nevű neokonzervatív észtartályba. Ez az az illusztris társaság, amelyik Donald Rumsfelddel és Paul Wolfowitzzal az élen már Clinton idején is nyílt levélben sürgette Irak lerohanását a demokrácia, az emberi jogok és a nagyon szabad piac exportjának nemes céljából.

(Később aztán, amikor Bush alatt az óhajtott hadművelet megvalósult, ám a hozzá fűzött várakozásokat enyhén szólva nem váltotta be, Fukuyama élesen kritizálni kezdte, sőt a bolsevikokhoz hasonlította a neokonzervatívokat. Most Obamát támogatja.)

Huntington elejétől fogva nem értett egyet Fukuyamával. Már 1993-ban úgy vélte, hogy a bedőlt szovjet blokk nélkül is maradt még bőven ellenfele a létező világok legjobbikának. Régi angolszász (WASP) család sarja lévén – japán származású tudós kollégájával ellentétben – megengedhetett magának egy csipetnyi kultúrfölényt: az iszlámot és az arab világot tette meg főellenségnek, általánosságban pedig azt mondta, hogy szó nincs a történelem végéről, legfeljebb ezután nem konkrét államok, hanem teljes civilizációk, kultúrkörök kerülnek majd konfliktusba.

Méghozzá ideológiai helyett inkább vallási, kulturális alapon: ez lesz isten bosszúja a szekularizálódott, multikulturalista, gyökereit vesztett nyugati civilizáción.

A professzort anno durván lehurrogták, egyrészt mert számos ellenpélda van arra, hogy az általa egy „civilizációba” (összesen hét kultúrkört definiált globálisan) sorolt népek között is konfliktusok dúlnak. Másrészt mert nem hitt a nyugati értékek univerzalitásában és a demokrácia exportjában. Úgy vélte, hogy a liberális demokrácia és az ahhoz kapcsolódó értékrend az általa „nyugati kereszténységnek” nevezett civilizáció kulturális sajátossága, és nem várható el, hogy más civilizációkhoz tartozó kultúrákban is gyökeret verjen. Beléjük verni meg végképp nem lehet.

Az iszlám kultúráról festett sötét kép miatt politikai inkorrektséggel vádolták Huntingtont, a bevándorlók azóta is rendületlenül utálják, mert multikulturalizmus helyett asszimilációt hirdetett.

Aztán, legalábbis ami az iszlám erőszakosságát illeti, nagyon bejött a huntingtoni jóslat. A 2001-es amerikai terrortámadások után a professzor már arról cikkezett, hogy „a civilizációk harca megkezdődött”, és a világpolitika az iszlám háborúk korát éli, mert „a muszlimok ma egyéb kultúráknál gyakrabban kerülnek konfliktusba egymással vagy más népekkel”. Azt sem tartotta kizártnak, hogy „az erőszak ezen megnyilvánulásai a jövőben összekapcsolódhatnak kolosszális méretű összecsapáshoz vezetve az iszlám és a Nyugat, vagy az iszlám és az őt övező világ között”.

Az Egyesült Államok rossz tudósra tett, és azóta két nagyszabású háborúval empirikusan is tesztelte Fukuyama téziseit. De sajnos Huntingtonnak lett igaza: a demokrácia exportja terén az afganisztáni és az iraki beavatkozás is kudarcba fulladt, az emberi jogokat pedig nemhogy kiterjesztenie nem sikerült, de belföldön, sőt az egész nyugati kultúrkörben is korlátozni kényszerült őket, és ebbe Bush neokonzervatív kurzusa végül csúfosan belebukott.

Az izraeli–palesztin konfliktus pedig mindig is a civilizációk harca volt, a szekularizált, liberális demokráciában élő Izrael ugyanis paradox módon a huntingtoni értelemben vett „nyugati keresztény” kultúrkör előretolt helyőrsége muzulmán területen. A professzor halála után néhány nappal indult offenzíva vegytiszta huntingtoni háború: Izrael részben a demokratikus rendszer által diktált választástechnikai megfontolásokból bocsátkozott a konfliktusba, a Hamász pedig vallási, iszlám fundamentalista alapon áll.

Így fest az, amikor a történelem dönt el egy tudományos vitát.

A cikket itt lehet kommentálni