A történelem vége

Hirtelen elmesélem, hogy 1986. május 30-án szereltem le a szovjet hadseregből. Ezt megelőzően két évet a belorusz városok peremén és a vityebszki erdők mélyén töltöttem, mely körülmény említése érzékeltetheti, fontos volt-e számomra az irapuatói szovjet–magyar. Nagyon az volt. Pláne, mert néhány hónapon át egyébbel sem szórakoztattam barátaimat Borovkában (a vityebszki erdők mélyén), csak azt ecseteltem, hogyan fogják magyarjaim szétzúzni a tökfej szovjetek védelmi állásait.

Oroszok, ukránok, kazahok, üzbégek egy emberként rezeltek be, amikor márciusban a Détári–Esterházy-tengely kiemelkedő teljesítményének hála 3-0-ra tönkrepofoztuk a brazilokat. Magát a meccset gyakorlótéri elfoglaltságok miatt nem láttam – hiába adta példátlan módon élőben a központi csatorna –, de a pucér eredmény is elegendő volt, hogy ellenérdekelt drukkertársaim rettegni kezdjenek. Még inkább elmerültek félelmeik közt amiatt, hogy áprilisban szövkapitányt volt kénytelen váltani a szovjet válogatott. Megijedtek, hiszen messze nem volt egyértelmű, hogy Valerij Lobanovszkij akkora zseni, aki két hónap alatt képes csodát tenni. (Igaz, éppen KEK-et nyert a Dinamo Kijevvel, és ennek mégis jelentenie kellett valamit – ám utólag könnyű okoskodni.)

A lényeg, hogy merészen kötöttem a fogadásokat feszt, és már-már rosszulesett, hogy 30-án, három nappal a nagy meccs előtt szóltak, mehetek haza. (Ottan, szemben a Magyar Honvédséggel, pontosan nem, legfeljebb körülbelül lehetett tudni, mikor lesz vége.) Június 2-án este ellenben már nem bántam, hogy elengedtek. Nem lett volna könnyű helytállnom, Borovkában legalább fél százan néztük volna a tévét. Ráadásul sok pénzem is bánta volna. De megúsztam.

Kárpátaljai magyar nem szurkolt a szovjeteknek. Soha. Semmilyen esetben. Ehhez képest mindig mi omlottunk össze. Ezért is volt észbontó boldogság, amikor a 78-as argentin vb előtt kiütöttük őket a selejtezőcsoportban. (A folytatást hagyjuk.) És 86-ban úgy nézett ki, megismétlődhet 76–77.

Nem ismétlődött meg. Irapuato futballilag Muhi volt, Mohács és Don-kanyar, három az egyben. Ötven éve még nem éltem, de az a benyomásom – ahogy TGM mondta Aczél Endrének, könyvekből is tájékozódhat a múltról, aki akar –, az 54-es vb-döntő elvesztését vagy a jönnek-a-csehszlovákokat is hasonló letargia követte. Mégis fel tudtunk állni, és csakhamar ment minden tovább. Úgy, ahogy: valahogy. Például nem voltunk vb-n 70-ben és 74-ben sem, de aztán háromszor megint. Azóta semmi.

Holott a 86-os csapat nem volt rossz. Június 2-ig biztosan nem. Megnéztem most a 0-6-ot ismét, és szerintem nem volt muszáj ekkorát buknunk. Ha 0-2-nél visszaállunk, hozhattunk volna egy szoros meccset. De Mezey György becserélte Burcsát Róth helyett, támadtunk eszetlenül – 86-ban még nem mérték, de fix, hogy többet volt nálunk a labda – és erőtlenül, a védelmen meg úgy szaladtak át a szovjetek, ahogy akartak. Még így is mehettünk volna még egy kört, ha eggyel kevesebbet kapunk, akár később a franciáktól, és eggyel többet rúgunk, mondjuk Kanadának.

De nem. És minden idők legbrutálisabb összeomlása történt. Tésztás-doppingos okoskodásokkal, gyógyíthatatlan konjunktúrakönyvekkel.

A magyar futball az egyetlen, amely egykor a világ abszolút élvonalába tartozott, mára ellenben esélye sincs visszakapaszkodni. Egyszerű lenne mindezt egy meccsel megmagyarázni, és nyilván az sem stimmel, hogy a krach Irapuatóban kezdődött. 1978-ban, Argentínában is bedőlt a csapat, már akkor sem volt jó a bajnokság, lehetett edzésriportot írni Lötyögés a semmibe címmel. (Rövid mellékszál: egy 90-es évek eleji FTC-meccsen egy öreg drukker azzal szidta szakadatlanul ifjabb Albert Flóriánt, hogy "olyan vagy, mint az apád". Tehát már akkor is. Vicces.)

Irapuato mégis cezúra. Ha nincs az a 0-6 és az utána következett kulimász, nem kizárt, hogy előbb-utóbb kikecmergünk a kelet-európaias csődből. Teszem azt, úgy, ahogyan a cseheknek, az ukránoknak, a románoknak, a bolgároknak összejött. Majd mindenkinek, kívülünk. Mi lefelé megyünk, lendületesen.

1986 óta felnőtt egy nemzedék, amely közepesen jó magyar futballt sem látott egyáltalán. (Igazán jót az előző sem, ezért mulatságos, amikor a 70-es vagy a 80-as évek referenciává, hivatkozási alappá válnak.) Ma már simán bejön a szép-volt-fiúk a 2-0-s Új-Zéland-verés vagy az 1-3-as angol zakó után. Mégis: minden világverseny-sorsoláskor azon merengünk, mely ellenfeleket kell megverni, hogy továbbjussunk. Régi, buta reflexek. A futballban mernünk kellene kicsinek lenni. Hadd legyen öröm az apró öröm is. Ha elkapjuk Máltát – komoly teljesítmény. Ha Boszniát – ajándék. Ha Norvégiát vagy Törökországot is – csoda.

Húsz év alatt minden másképpen lett. Nincs kontinuitás. 1954, 1969, 1978, 1986: egymásból következnek, ugyanannak a sportágnak az – egyébként kudarcos – állomásai. A történelem azonban 1986-ban véget ért. 2006 és a korábbi dátumok közül eltűnt a közvetlen összefüggés. 2006 önmagában áll, anyátlan, apátlan árva. A magyar futball más. Egykori önmagához képest is, a másutt – akár Nyugaton, akár Keleten – művelt változatához képest is. A magyar nem európai értelemben vett, hiteles labdarúgás. Nem ugyanolyanok a kérdései, nem ugyanolyanok a válaszai.

Nem hagyományaink vannak, hanem emlékeink. Ennyi az egész. És innen szép nyerni.