Nem maradhatunk örökké másodrendű tagok

Június 4-én az Európai Bizottság az unió fővárosaiban tájékoztatta a szőlész-borász szakma képviselőit és a sajtót a két esztendei vajúdás után megszületett piacszervezeti reform most már véglegeshez közelítő tervezetéről. A tervezetről már megegyezett a 27 tagú bizottság (a biztosok között Kovács Lászlóval - jó lenne ismerni az álláspontot, amelyet képviselt), hátra van még az ugyancsak 27 tagú miniszterek tanácsának jóváhagyása (Gráf József is ott lesz) és az Európai Parlament inkább csak formális végszavazása. A tervezethez ebben a stádiumban már nem szívesen enged hozzányúlni a bizottság.

Kérdés, hogy mit is jelent ez a reformtervezet. Izgalmas a dolog, mert a borreform az első tesztje annak, hogyan működik Magyarország, mint uniós tagállam. Bürokratái és politikusai alkalmasak-e a nemzeti érdekek felismerésére és megfogalmazására, megtalálják-e a célokhoz vezető szövetségeseket, kitartanak-e a legfontosabb célok mellett vagy feláldozzák ezeket kompromisszum-kacatokért.

Az elcseszett csatlakozási megállapodás, az abból következő másodosztályú státusz még védhető volt. Amíg csak bekerülni akartunk az előkelő klubba, elmondható volt, hogy a felvételi aktusnak mi végső soron passzív szereplői voltunk. Az egyetlen érvünk inkább blöff lehetett: " van élet az unión kívül is". Arra a politikailag kellemetlen lehetőségre figyelmeztethette volna az EU tagjait, hogy méltatlan feltételeikkel lehetetlenné tehetik a csatlakozást. Magyar belpolitikai okokból ezt a lufit pont azok bökték ki, akik tárgyalásaik során mutogathattak volna rá. Jó jel volt annak idején, hogy a visegrádi országok - úgy tűnt - kitartanak néhány olyan alapelv mellett, amely nélkülözhetetlen lett volna az egyenjogú tagsághoz. Az akkori miniszterelnök egy rossz kompromisszumért vagy egy eurokrata elismerő bólintásáért elsőnek ugrott ki a szövetségből, és rosszallóan mutogatott a makacskodó lengyelekre. A lengyelek persze nálunk jobb feltételeket harcoltak ki egyedül is. Magyarország inkább megfelelni akart.

Vissza a borreformhoz! Az FVM nyitott és professzionális szellemben összegezte az év elején a szakmai szervezetek javaslatait. A kialakult hivatalos magyar álláspont egyszerre volt modern, piac- és versenyképesség-centrikus és európai, ugyanezeket az elveket képviselték a szakma szervezetei saját nemzetközi fórumaikon. Legfontosabb igénypontjai, a túltermelésre ösztönző lepárlási támogatások eltörlése, a világpiacról való fokozatos kiszorulást eredményező kivágási támogatás visszaszorítása (a főbiztos asszony rögeszméje volt), az ágazat jellegének elismertetése egybe estek az európai borász szakma legprogresszívebb részének igényeivel.

Látszott ugyanakkor, hogy a dél-európai nagy termelők egyik-másik igénye, így a cukrozás tiltása jelentős versenyhátrányt okozhat az ágazat legkiszolgáltatottabb részének, a tömegborpiacra termelő vállalkozásoknak, különösen abban az összefüggésben, hogy a dél-európai tömegtermelők számára fontos savazást nem kívánták drágítani. Néhány hónapja kiderült az is, hogy az éves szinten 1,3 milliárd eurós borkassza eddigi legnagyobb haszonélvezői, a kifejezetten a szubvencionált lepárlásra uniós pénzből szőlőt telepítő és bort termelő "négyek" Spanyolország, Olaszország, Portugália és jóval kisebb mértékben Franciaország komoly lobby tevékenységet  folytat annak érdekében, hogy az unió kasszájából olyan arányban kerüljön támogatás úgy nevezett nemzeti borítékjaikba, amilyen arányban abból eddig is részesedtek a helyett, hogy a jóval ésszerűbb terület vagy termelési volumen arányában súlyozzanak.

A magyar érdekek védelme nem volt lehetetlen feladat. Az átlátszó tervek ellen érveket is, szövetségeseket is lehetett volna találni. Azok, akik a kitűzött uniós célokat megcsúfolva a piacot szabályozó támogatásokat a piac destabilizálására használták és könyékig turkáltak a közös kasszában, most jogot szerezhetnek arra, hogy jövőben is elsősorban ők férjenek oda a pénztárhoz. Őrült ötletnek tűnt, de a bizottságon átment. Átment, mert az ellenérdekeltek, tehát mindazok akik, a területarányosnál kisebb részben jutottak támogatáshoz, szóval az összes többi termelő és azok, akik a kasszába csak befizetnek, nem fogtak össze a versenyegyenlőséget és a tagországok szolidaritásának elvét megcsúfoló tervvel szemben.

Az FVM, miután begyűjtötte a véleményeket és összefoglalta a magyar termelők érdekeit, képtelen volt ezek képviseletére. Valószínűleg úgy képzelték, hogy majd jó kis kompromisszumokkal terelik az uniós döntéseket a jó irányba. A végeredmény az, hogy a magyar "nemzeti borítékba" a terület és termelésarányosan számítható körülbelül huszonötmillió euró helyett évente csak úgy tizenötmillió kerül a következő hat-hét évben.

Ha súlyozzuk az új tagok és a nagy termelők termőterületével a régiek nyereségét az ügyön, kiderül, hogy az akaratukat érvényesítő régi nagyok mindössze 5-6 százalékkal harcoltak ki maguknak többet, de ez a magyar termelőknek 40 százalékos támogatáscsökkenést jelent. Ennyiért már érdemes belerúgni valamennyi új tagországba.

Mielőtt valaki azt találná mondani, hogy a magyar mezőgazdasági termelők megint csak a markukat tartják, tisztázzunk valamit. A dolgok jelenlegi állása szerint a magyar mezőgazdaság egésze, de ezen belül a "sikerágazat", a szőlő- és bortermelés is jobban járna, ha megszűnne valamennyi mezőgazdasági támogatás. Az Európai Unión belül és kívül. A szerencsétlen módon kiharcolt földalapú, integrált, tehát környezetkímélő termelést támogató, valamint nemzeti kezelésbe adott támogatások az unió régebbi termelőinek adott támogatási szint 20-60 százalékát érik el. Ha senki nem kapna semmit akkor az EU-n belüli versenyképességünk jelentősen javulna.

Fennmaradnának persze még ettől az Európán kívüli termelők változatos és rafinált export-támogatási módszerei és az ezekből adódó versenyhátrány. Még egy érdekesség: a magyar szőlő- és borgazdaság "uniós megfeleltetésének" legfontosabb kérdésévé tették itthon a melléktermékek, a törköly és seprő kötelező lepárlását. Egy óriási lepárló magánmonopólium létesítésére adott a költségvetés vissza nem térítendő milliárdokat, a lepárlás támogatására vett fel az ország eurótízmilliókat.

Magyarország az unió egyetlen tagja, ahol nem árulhatja minden családi pince a saját szőlőjéből pároltatott törköly- és seprőpálinkát. Mindenki tudta, hogy a dolog mögött magas magánérdekek vannak, de ha Brüsszelben is így akarják! A 4-i tájékoztatón a bizottság képviselője lazán bejelentette, hogy őket ez a melléktermék-lepárlás dolog tulajdonképpen egyáltalán nem érdekli. Németország harminc éve nem foglalkozik a dologgal, Görögország, az újak közül Szlovákia, Csehország soha nem vett igénybe lepárlási támogatást, igaz, minden pincénél árulják a saját törkölyt, a szőlőmagolajat és egyebet. Ja, ha ez így van!

A szőlész-borász szakma reménye most már a miniszterek tanácsában és Gráf úrban van. Az elmúlt időszak eseményei megmutatták, hogyan lehet az unióban eredményesen tárgyalni. Nem kell attól tartani, hogy a gyávák és tehetetlenek megbotránkoznak a makacsságunkon. Magyarország persze kevésbé súlyos szereplő, mint Lengyelország, de ez nem akadályozhatja semmiben, csak szövetségeseket kell találni, és a szövetségeket be kell tartani. Nem maradhatunk örökre másodrendű tagok!