Game over, JP2

1. Der Untergang

Valahol délnyugaton, nagyszerű reneszánsz paloták között haldoklik egy nagypapaforma öregember. Már nem pápa. Van a betegségnek és az öregségnek olyan szakasza, ahol a pápa nem pápa, a király nem király, a tudós nem tudós többé, hanem haldokló, beteg, nagypapaforma öregember. A király ilyenkor átadja a trónt a fiának, a tudós visszavonul otthonába, még az állat is behúzódik a ligetbe meghalni. A pápa nem mond le, nem vonul vissza, nyüzsög körülötte a másod- és harmadvonal, kiteszik az ablakba, mint egy páfrányt, aztán találgatja a világ, hogy playbackről nyögte-e ki azt a pár mondatot, és mozgatták-e hátulról pneumatikával.

Rettenetes nehéz kereszt a pápáé. Hogy az életben nélkülöznie kell egy s mást, az hagyján. De hogy a halálban is nélkülöznie kell az emberi halálhoz szükséges minimális intimitást, az felfoghatatlan. Úgy halni meg, mint egy kísérleti állat, a mikroszkópok alatt. Kemény sorsot mér az Isten a helytartójára.

Nyolcvannégy év életnek megvan a saját súlya is. Ebből huszonhat év a pápai trónuson megsokszorozza a súlyt, ami a haldokló mellkasára nehezedik. Ilyen hivatalban, ennyi idő alatt óhatatlanul összegyűlnek hibák, elszalasztott lehetőségek, bűntudatok, tévedések, hiszen a tévedhetetlenségről odabent mindenki tudja, hogy egy régi mese csak. Akik a Vatikánban rangot viselnek, azok sokszor vizsgáztak már a régi-régi tévedhetetlenségekből.

Szétesett tudattal, vándorló fájdalmakkal haldoklik egy öregember, és amikor néha magához tér, és az elméje is kitisztul, akkor olyan embereket lát maga körül, akiknek egyáltalán nem aggódás van a szemében. Nem a gyerekeit és az unokáit látja, mert azokat megtagadta tőle az Istene.

Jó utat, remélem, puhára esel.

2. Götterdämmerung

II. János Pál halott. Uralkodók halála után rövid az őszinte gyász, sőt egy percig sem tart: a halálhírrel egyidőben látnak napvilágot a találgatások. Már a ravatal körül olajozzák az öröklési harc fegyvereit; utódjelöltek és áramlatok krokodilkönnyeivel többek közt. A mélyen hívők megrendülten sírnak, az érdekeltek és az érdeklődők viszont már kérdeznek. Sikerül-e megfelelő színvonalú és sikerű médiaeseményt csinálni a temetésből? De még inkább: mi lesz most? Megállíthatja-e a hanyatlást egy új pápa? Egyáltalán tudnak-e odabenn a hanyatlásról, tudnak-e az „új dolgokról”, ahogy egykor – a Rerum novarum enciklikában – rácsodálkozott a Szentszék a munkásmozgalmakra és az emberi jogok csíráira?

Jerzy Urban lengyel újságíró nemrégiben Brezsnyevhez hasonlította II. János Pált, amiért komoly pénzbírságban részesült, de nálunk szerencsére nincs ilyen buta törvény. Mi mással lehetne összevetni a mai katolikus egyházat, mint a kései Szovjetunióval – ugye, a birodalom nevének is van némi magasztos, fenséges, monumentális bukéja. A nagyhatalom, amely alól kicsúszott a saját népe, és amelynek félnie kellett saját népétől.

Brezsnyevet egyébként Andropov, majd Csernyenkó követte. Egyikük sem csinált semmit, de nem is húzták sokáig.

3. Peresztrojka

Rómának most fordulat kell. Mihail Gorbacsov a legalkalmasabb jelölt. Vagy legalább legyen egy szavazata. Rómának először glasznosztyra, aztán peresztrojkára van szüksége. Ezek a fogalmak ma már nem borítják el az újságokat, mint tizenöt éve, amikor az elsők között éppen II. János Pál üdvözölte Gorbacsov reformjait. Az első, a glasznoszty szólásszabadságot és információszabadságot jelentett, és aztán ez lett a diktatúra szétverésének, a peresztrojkának az alapja; ugyanis ha megszűnnek vagy legalább csökkennek a tabuk, ha az illetékes elvtársnak nyílt vitában kell megvédenie az igazát, akkor azzal előbb-utóbb megszűnik egy jó csomó indokolhatatlan anomália.

Ez a roncs ebben az állapotában halálra van ítélve. Igaz, hogy még II. János Pálnál is hosszabban agonizál. Erre a standard – glasznoszty előtti – válasz az, hogy sokan jósolták már a egyház végét, és mégis megmaradt, illetve ha kétezer évet túlélt, akkor néhány dühödt liberális nem fogja szétkalapálni. Igen, ilyen lassú volt Európa és a világ fejlődése: mostanra jutott csak el oda, hogy lerázza a diktatúrákat és a cuius regio, eius religio kerékbilincsét. De bekövetkezett. A grafikon kegyetlen: Európa engedetlen kamasszá lett. Olvas, gondolkodik, kérdez és kinevet. Észak-Amerika csípja Krisztust nagyon, de micsoda pech, az a protestánsok felségterülete, és ennek egyébként éppen az az oka, hogy a Vatikán piszkosul elkésett a társadalmi fejlődés követésével, sőt ők (is) üldözték Amerikába az első amerikaiakat. A jelenleg demokratikus civilizációk kivetették magukból a diktatorikus vallást. Most nem arról van szó, hogy Isten utoljára Ádámtól kérte ki a véleményét, hanem hogy a katolicizmus mintegy illusztrációként hurcol magával egy abszolutista monarchiát. Egy államot, amely Garibaldinak, a vörösinges európai hősnek köszönhetően már csak fél négyzetkilométer, de ahol nagyon rossz volna élni a legtöbb európainak, ha csak kicsit nagyobb lenne. Mint ahogy rossz is volt Garibaldi előtt.

Karol Wojtylát lehet szeretni, de úgy általában a 25 évig uralkodó vezéreket errefelé már kinézik a szalonból.

Dél-Amerikában és Afrikában még kapirgálhatnak, Brezsnyev is támogatta Kadhafit. Csak ugye Afrikában már jelen van egy másik diktatúra-vallás.

Nem lehet kétezer évig kiabálni, hogy a disznóhús rossz, ha közben az emberek rég rájöttek, hogy jó az, és nem haltak bele. Nem lehet, hogy elvileg cölibátusban élő tudósok diktáljanak ezer évekig szexuális nyomorba taszított családoknak. Nem lehet, hogy ártatlan emberek megbélyegzését helyénvalónak találja az Isten. Az egy rossz isten. Az sem lehet, hogy az egyház vezetőjének így kelljen meghalnia. Függetlenül attól, hogy mi van a Bibliában, a világ és az egyház történelme bebizonyította, hogy abból szinte bármit meg lehet magyarázni, akármit hordott is össze az Úr gyerekkorában. A disznóhúst is. Tessék valami kevésbé kártékony rendszert illeszteni a vázra, akkor is, ha ez visszavonulással és beismeréssel jár. Gorbacsov meg merte tenni, és Karol Wojtyla kezdetben, mielőtt végleg II. János Pállá lett, azért küzdött, amit Gorbacsov megtett.