Válság alulnézetben

Nem is tudom eldönteni, hogy sajnos vagy szerencsére, de valószínűleg nem elég hosszú az aktív élet ahhoz, hogy a még alig elkezdődött válság tanulságait még egyszer, egy az egyben felhasználjuk. Ezzel együtt önmagában szellemi kihívás a naponta kialakuló új helyzetek megismerése, a helyes válaszlépések meghatározása, ami persze beépül az üzletemberek tudásbázisába.

A fene vágyott erre a szellemi orgazmusra, de ha mégis, inkább szárazedzésként Honfoglalózás formájában. Minapi leckém a hitelbiztosítók jelen aktivitása volt.

Kezdjük egy hasonlattal: Magyarországon az utak romló állapota és a közvilágítás elégtelensége miatt holnaptól csak legfeljebb 1 dioptriás szemüveggel lehet valaki hivatásos teherautó-sofőr, pedig ez a határ már sok éve 3 dioptria. (Nem az utak romlottak el hirtelen, csak mostanra tudatosult a döntéshozókban, milyen rosszak is az utak.) Holnaptól számtalan teherautó nem tud elindulni, miközben a rossz magyar utakon a cseh és német 3 dioptriás szemüvegesek nyugodtan vezethetik a cseh illetve a német rendszámú teherautókat, míg a 3 dioptriás magyar sofőrök a legszebb Autobahnokon is csak az anyósülésen foglalhatnak helyet.

Mit is csinál a hitelbiztosító? Megfelelő díjért vállalja, hogy ha egy vállalkozás valamelyik vevője nem fizet, pedig jogos a követelés, ezt a veszteséget adott önrész mellet megtéríti. Logikus, hogy előírják a biztosítottnak, hogy az egyes vevőinél mekkora kinnlevőséget tarthat (ezt hívják limitnek). Ezen limit meghatározásához a hitelbiztosító folyamatosan vizsgálja az egyes vevők pénzügyi helyzetét, megbízhatóságát.

A pénzügyi válság – érthetően – komoly önvizsgálatra késztette a hitelbiztosítókat. A hazánkkal kapcsolatos rossz hírek fokozott óvatosságra intették őket a magyar cégek minősítésekor. Mit jelent ez a gyakorlatban? A külföldi cégek az esetek többségében ilyen biztosítások védőernyője alatt szolgálják ki magyar vevőiket. A szigorodó minősítési algoritmusok sokszor egyik napról a másikra a töredékére csökkentették a külföldi szállítók által magyar cégeknek pénzügyi biztosíték nélkül szállítható áru mennyiségét, pedig az adott cégek tőkehelyzete és üzletmenete semmit sem változott, mi több, a felülvizsgálatról nem is tudtak, és a megfelelési kritériumok nem is nyilvánosak.

Az egyik 6 milliárdos forgalmú 300 millió Ft feletti tőkéjű, évi 150 millió Ft nyereségű cégnek a szállítói egyik napról a másikra feleannyi árut adnak csak, a másik hasonló adatokkal jellemezhető cég esetén még radikálisabb csökkentést javasolt a hitelbiztosító.

Nem a hitelbiztosítók szakszerűségét vonom kétségbe (bár kiderült, hogy a hirtelen irányváltás miatt szakértői kapacitás híján leginkább számítógépes algoritmusok alapján hozták meg a limitdöntéseket). Nehéz dolog a felelősségüket boncolgatni. Elsősorban a megbízóiknak tartoznak felelősséggel, és a mai helyzetben nem azért fognak feddést kapni, hogy a túlságos szigorúsággal a megbízók értékesítési lehetőségeiket szűkítik be indokolatlan mértékben (bár néhány év múlva egy visszatekintő elemzés még ezt is mutathatja). Azt pedig, ha a fürdővízzel néhány (ezer magyar) poronty (vállalat) is esetleg méltánytalanul eltűnik a lefolyóban, senki nem kérheti számon rajtuk formálisan. A kamarák, a vállalkozói szervezetek persze sokat tehet(né)nek ha lobbiznának a hitelbiztosítóknál a szakszerű és realista elvárásokért.

A veszélyre szeretném minél többek figyelmét felhívni, hogy különösen a nemzetközi erőtérben mozgó cégeink működését lassíthatja le ez a helyzet, még annál is jobban, mint azt a keresletcsökkenés indokolná. Ráadásul, miután a limitcsökkenés egyik fő oka az ország kockázati besorolása, ez a helyzet ismét a magyar tulajdonú cégek versenypozícióját rontja a külföldi székhelyű és/vagy külföldi tulajdonúakkal szemben.

Jelentkezik ez az amúgy is szűkülő exportpiacokon, ahol az ily módon kevésbé lefékezett versenytársaink előzhetnek be, és a hazai kereskedelemben is, ahol könnyen előfordulhat, hogy egy világmárkát sok év óta itthon terjesztő hazai tulajdonú cég (amelynek a nagy kereskedelmi láncok a fő vevői) szorulhat ki egy külföldivel szemben, miközben megbízhatósága, anyagi helyzete jottányit sem változott.

A cégek értéke nagymértékben – és ez a kereskedő cégekre fokozottan igaz – a piacaikban rejlik. Ha ezeket egy ilyen helyzetben nem tudják kiszolgálni, azzal ezt az értéket ellenszolgáltatás nélkül adják át másnak.

Ha egy magyar tulajdonú cég piaca kerül át így egy külföldi tulajdonúhoz, az a nemzeti vagyont csökkenti. Makroszinten nézve persze ez egy versenyképességi kérdés, hiszen országunk megítélése versenyhátrány, de a feltétel nélküli kapituláció nem elkerülhetetlen.

Ha eddig nem foglalkoztak vele, ajánlom tapasztalataimat az illetékesek, a pénzügyi szakma, a kormányzat figyelmébe, mert ennek a kérdéskörnek a gyors és hatékony kezelése sok tíz, vagy akár száz milliárdos későbbi állami segítségnyújtást, garanciavállalást helyettesíthet. Az így esetleg "felszabaduló" eszközöknek jó helye lenne a segítségnyújtás más formáiban. Illúzióim persze nincsenek, általános és mindenre gyógyírt jelentő megoldást lehetetlen találni, ráadásul nem ez lesz a válság által felszínre hozott utolsó megoldandó gond. Sajnos biztos vagyok abban is, hogy folyamatosan újabb és újabb hasonló problémák kerülnek a válságot "alulról" figyelők látókörébe. Attól is függ, milyen gyorsan lépünk túl ezen a válságon, hogy milyen hamar találjuk meg a válaszokat a folyamatosan támadó, alattomos kihívásokra.

A szerző mérnök, üzletember