Oktass még, Lothar!

Nehezemre esik, de valahogy elképzelem, ahogy Lothar Matthäus lázasan alkot. Ahogy szikrázó gondolatai össze-összecsattannak egymással, és olyan mélyen szántanak az agyában, akár egy Steiger-eke.

Látom, ahogy felhívja a tanácsadóját: "Te, a Nemzeti Sportba kellene írnom vagy talán diktálnom egy cikket, olyasmit, mint amilyet a Sport Bildben írok hetenként. Mit lehetne ezeknek a magyaroknak, mire buknak?!" Közben az olasz kollekciót nézegeti feleségével egy ismerősük butikjában; cipőkanalat keres, hogy a Marijana által kiválasztott fekete krokodilbőrcipőt magára erőltesse.

A tanácsadó egy percig sem késlekedik, már mondja is, mit kell szónokolni a magyaroknak. Összefogást, egységet, mert a magyar valahogy mindig úgy érzi, hogy ő most széthúz. Meg különben is, az összefogás arra is jó, hogy leszereljük a kritikákat, hiszen aki kritizál, az nem akar összefogni, az kibic, az nem is igazán "mi, magyarok". Ebben az országban árokbetemetésről szónokolt egy azóta bukott ember, de ő nem volt 150-szeres német válogatott, nem nyert Aranylabdát, nem volt világbajnok. "Lothar, ha rám hallgatsz, akkor az összefogásról beszélsz, az utánpótlásnevelés fontosságáról, és hogy a külföldi edzőket hozzák Magyarországra, a magyarok pedig menjenek külföldre tanulni" - mondja tehát a tanácsadó.

Lothar már hívja is a sportlapot, bár közben, mivel nem tudja lehúzni a cipőjét, heves szájrángással - mint amikor egy újságírót ostorozott egy kritikus cikk miatt - lerúgja magáról.

Tehát tárcsáz, és belekezd az eddig itthon sohasem szajkózott, teljesen ismeretlen, újszerű elképzeléseibe, és azonosul is velük legott: a magyar edzők menjenek külföldre tanulni, külföldieket hozzanak be, még akkor is, ha nehéz helyzetben vannak a klubok. (Több helyen még melegvízre sincs pénz.) Össze kell fognunk, egy profi vezető mindig többet akar, a magyar drukkerek sikereket szeretnének - a nem magyarok nyilván nem, azok élvezik, ha tönkreverik a csapatukat... -, és fiatal játékosokat kell nevelni, mert övék a jövő.

Még az is megfordul a fejében, hogy odaírja (mondja), hogy ő, mint kapitány nem lőhet gólokat, de úgy határoz végül: ezt nem mondja, gyorsan meg is dicsérik tanácsadói, mert már volt olyan MLSZ-elnök, aki azt mondta, és csúfos véget is ért.

Így hát a tüchtig Lothar nevet egyet, és büszke magára. Többes számban beszél végig: "mi magyarok", mert ügyesen kommunikál ám, ha muszáj.

Reggel megjelenik az újság, és Stramberger Putyi bácsi, az Index állandó szakkommentátora, a Hajdúszoboszlói Kohász legendás centere, heves szájrángással - sose volt még ennyire feldúlt, lángost evett, és olykor a kagylóra csöppent a tejföl - telefonál a szerkesztőségbe.

"Ez a dolgozat olyan volt, mint amit kisunokám a warnemündei úttörőtáborból írt nekünk, és a Bozsik-program akármelyik kisiskolás játékosa megírta volna, ha lett volna egy kis ideje, és nem eszi le tökfőzelékkel a piszkozatfüzetét. Még talán beleírta volna azt is, hogy tegye be azt a nagy varázslót, azt a Merlinit a balbekk posztjára, aki majd jól eltünteti az ellenfél csatárát, és hogy Marsi Anikó melltartóban közvetítsen, olyan jól ment neki a múltkor, a nézőszámot is olyan jól megbecsülte a Duna-parton. De még azt is beleírta volna, ezzel a mentalitással nem lehet sikert elérni, csak az övével, mert ő sikeres, világhírű, csak edzőként ért el keveset. Hát mondhatom: Gut, besser, Lothar! Inkább németül kellett volna, hogy megjelenjen, amit gondoltál, akkor több tekintélyed marad."

Eközben az éppen nem szabadságát töltő kapitányhoz sorban jönnek a slepptől a dícsérő telefonok, ez igen Lothar, ez már nagyon kellett. Most végre jól megmondta valaki. Most észhez térnek, mert mi biztosak vagyunk benne, közel a feltámadás.

Közhely- és igazságosztó Lothar önelégült arca, talán épp úgy sugárzik mostan, mint amikor csapattársa ellen fogadott, hogy tudniillik nem rúg egy szezonban tizenöt gólt - aztán rúgott, de ő csak ennyit mondott: szerencséje volt ennek a Klinsmannak -, vagy épp akkor, amikor csak "néger disznónak" nevezett egy hondurasi légióst a Rapidnál.