Ukrajna az általam ismert Kelet-Európa egyetlen olyan országa, ahol a finom eufemizmussal oligarchiának nevezett gazdasági szereplői kör nem strómanokon keresztül képviselteti magát a politikában. Tagjai ehelyett személyesen ülnek a parlamenti székekben. A félig-meddig poénra vett helyi érdekű definíció szerint oligarcha az, akinek nemcsak dollárban számolt milliói vannak, hanem országos médiája és mentelmi joga is.
Mármost a világ- és nyomában a magyar sajtó 2004. november-decemberben, az úgynevezett narancsos forradalom idején emigyen közelített a témához: az a kérdés, hogy Viktor 1-gyel (Juscsenko) a Nyugat-barátok, vagy Viktor 2-vel (Janukovics) az oroszvazallusok kezébe kerül-e a hatalom. Ez butaság volt, vagy legfeljebb az igazság vékony szelete. Az első bekezdésben vázolt körülményeket ismerők másképpen látták: számukra úgy tűnt, elérkezhet a pillanat, amikor a maffia helyét végre elfoglalhatják a politikusok.
Ám a kijevi Függetlenség terén összegyűlt százezrek látványa az elemzőket is hajlamossá tette a romantikázásra. Miközben ugyanis a tömegek kétségkívül úgy érezték, katartikusan nagyszabású dologban vesznek részt, azok, akik képviselni látszottak őket, a pozíciók újraelosztásával voltak elfoglalva csupán. Most, hogy Juscsenko a másfél éve csaláson kapott Janukovicsot, ősi ellenfelét bízta meg kormányalakítással, és összeállt a széles koalíció - benne a Janukovics-féle Régiók Pártjával, a kommunistákkal, a konjunktúralovag szocialistákkal és a Mi Ukrajnánk nagyobbik részével -, sokan úgy találják, a forradalom véget ért. Holott sosem volt. Annyi történt mindössze, hogy a milliomosok legyőzték a milliárdosokat - ezt már egy évvel ezelőtt megállapíthattuk -, és később ki is egyeztek velük. Egyebek közt azok után, hogy a választások után és miatt nemhogy senki sem került tömlöcbe, a legorbitálisabb gengszterek is megőrizhették politikai és üzleti pozícióikat.
Ukrajnában az elmúlt másfél évben sok minden szétesett, a gazdasági növekedés megtorpant, az életszínvonal nem nő, az emberek csalódottak, ki azért, mert drágábban veszi a húst meg a benzint, ki azért, mert elhitte, hogy el lehet seperni ezeket. Ebből kiindulva Juscsenko a saját szeme szögéből nem tehetett mást, muszáj volt gyávának lennie, és a rövid távon kényelmes megoldást választania. Akár szét is kergethette volna a Verhovna Radát, de így üstöllést beleszaladt volna a késbe: szinte biztos, hogy egy hirtelen időközi választásokon a Régiók Pártja agyba-főbe nyerné magát, és ha meglenne a kétharmad, kapásból kirúghatnák az államfőt is. Juscsenko inkább az önnön ciklusából hátralévő három évet választotta. A narancsszín zászlók, kendők, szalagok le vannak szarva.
Nemcsak azok, minden más is. Amikor néhány hete a tényleg revolucionér - a parlamenti küszöbben amúgy simán felbukott - Pora törpepárt ismét sátorvárost próbált építeni, alig pár tucatnyian gyűltek össze. És nem árt felidézni a tavaszi parlamenti választások óta tartó válság egyik utóbbi fejezetét sem: az Oleszandr Moroz vezette szocialisták, miután a pártelnök nem jutott volna házelnöki poszthoz, a Tyimosenko-domináns koalíció megalakulása előtt röviddel jelentették be, inkább a régiósokkal tartanak. Sose kezdjünk szocikkal - merenghet a szerencse és a köpönyegek forgandósága felett a komplett jobboldal.
A lényeg mindazonáltal az, hogy a nagykoalíciónak és a Janukovics-kormánynak egy változatlanul ocsmány helyzetben lévő országot kellene rendbe vágnia valamennyire. A küldetést akkor is lehetetlen lenne végrehajtani, ha komolyan megpróbálnák. A vége bukás lesz ennek is, így ideje jöttén már-már garantáltan vashölgy államfője lesz Ukrajnának. Kár, hogy Julija Tyimosenko, a szerényen róla elnevezett blokk vezetője sem forradalmár - viszont milliárdos. A Blok Juliji Tyimosenko rövidítése - Bjut - hiába jelenti azt, hogy ütnek. Ez sem igaz.