Maguk már nem verik a négereket

Nem számít, hogy Barack Obamának szerencséje volt. Ha az amerikai elnökválasztást megelőző néhány hétben nem a világ gazdaságának összeomlásával van tele a sajtó, hanem mondjuk Pakisztánéval, másképp alakulhattak volna a dolgok. Az amerikai választók gazdasági válság idején hajlamosak demokrata politikusokban bízni, ráadásul a mostani republikánus jelöltnek, John McCainnek a pénzügy különösen gyenge pontja volt. Az ő erőssége a külpolitika. Ha az Egyesült Államok biztonsága szempontjából kulcsfontosságú, az amerikai pénzügyi rendszernél sokkal gyengébb lábakon álló Pakisztán éppen most talált volna atomjaira hullani, az bizony Obama esélyeit alaposan csökkentette volna. De nem így történt, úgyhogy utólag ez már nem számít.

Aztán az sem számít, hogy fantasztikus karizmája, példátlan politikusi ösztönei és magával ragadó szónoki tehetsége ellenére is lehet, hogy Barack Obama nem lesz jó elnök. Amivel a republikánusok a kampány alatt leginkább támadták, tehát hogy igen tapasztalatlan, az bizony teljes mértékben igaz. Az amerikai elnöki poszt ma még a világ vezető állása - és erre bizony nehéz bárhogy is felkészülni. Obamát sokszor hasonlították minden idők eddig leginkább popsztárszerű elnökéhez, John F. Kennedyhez. Ő nagyjából ugyanazokkal a jó tulajdonságokkal büszkélkedhetett, mint a mostani győztes, viszont elnöki teljesítménye meg sem tudta közelíteni azokat a magasságokat, amelyeket imidzse ígért.

A sötétben minden macska

Az sem számít, hogy a fekete Obama megválasztásával Amerikából nem fognak varázsütésre eltűnni a faji feszültségek és egyenlőtlenségek, nem szűnik meg a rasszizmus, és a fehérek, feketék és latinók nem fogják egymás nyakába borulva elásni a csatabárdot. Ez még bőven nem Martin Luther King álmának megvalósulása. Amerika megmarad megosztott és igazságtalan országnak, ahol a manhattani fehér ügyvéd, a Guatemalából frissen beszökött idénymunkás és a detroiti munkanélküli néger gyerekei egészen más esélyekkel indulnak neki az életnek. Egy fecske nem csinál nyarat, és Obama bizony csak egy fecske, akit talán nem követ újabb, és hazájának a következő kétszáz évben megint nem lesz fekete bőrű elnöke. De most ez sem számít.

Barack Obama győzelme után csak egyetlen dolog számít. Az Egyesült Államok egy négert választott elnöknek. Ez az egyszerű gesztus pedig egy szintén igen egyszerű üzenetet hordoz magában. Számtalan hibája ellenére a létező világok legjobbika ma még mindig az Egyesült Államok. A Föld összes többi népe - vagy legalábbis azok, amelyek a szabadságot értéknek tartják - pedig nagyon jól teszi, ha mindenben nem is, de összességében követendő példaként tekint Amerikára, az országra, amely ezer sebből vérezve is át tudta lépni a saját árnyékát, és leszámolt múltja legsötétebb foltjával.

Az 1860-as években megvívott polgárháborúja óta, amelyben tulajdonképpen eldőlt, hogy a fiatal nemzet milyen felnőtté válik, az Egyesült Államoknál nem nagyon volt sikeresebb ország a világon. A gazdaság néhány kisebb bökkenőt leszámítva töretlenül szárnyalt, és néhány szintén kisebb vereséget leszámítva hadászatilag is minden simán ment. Amerikának két igazán fontos harca volt, egy a náci Németország, egy pedig a kommunista Szovjetunió ellen, és minden épeszű ember nagy-nagy szerencséjére mindkettőt megnyerte. Mindezek ellenére azonban végig ott lebegett az ország felett a rasszizmus vádja, sokszor bizony megalapozottan.

A hatvanas évek polgárjogi harcáig az Egyesült Államok sok intézménye vállaltan is alkalmazott faji megkülönböztetést, és ennek nyomai máig nem tűntek el teljesen. Több déli államban szökőévente egyszer ítélnek el fehér embert egy fekete megöléséért, az ország nevetséges kábítószerügyi törvényei pedig garantálják, hogy az amerikai börtönpopuláció döntő többsége fiatal, fekete férfiakból álljon. Ezeket a kétségtelen hibákat pedig Amerika ellenlábasai, amelyekből a történelem során soha nem volt hiány, soha nem is mulasztották el a lehető legtöbbet emlegetni.

A deákné vászna

Az Egyesült Államoknál kilométerekkel rasszistább két nagyhatalom, a komplett népcsoportokat egyaránt nagy kedvvel vagonokba pakoló náci Németország és a Szovjetunió propagandaanyagaiban kitüntetett helyet kapott az amerikai feketék sorsa. A rabszolgaság, a gyapotültetvények, a Ku Klux Klan, és végső érvként a mindent vivő "maguk meg verik a négereket". Ez a retorika egyébként jelen van a mai muszlim világban, sőt, természetesen a magát oly' sokra tartó, és oly' toleránsnak képzelő Európában is. Ötven éve, tíz éve, de még másfél éve is, amikor még senki nem hitte el, hogy Obamának komoly elnöki esélyei lehetnek, minden Amerika-szkeptikus ugyanazt mondta: majd akkor járjon a szájuk, akkor egzecíroztassák ezek a világot, akkor exportálják a fene nagy demokráciájukat meg a piacgazdaságukat, ha fekete az elnökük. Obama győzelme után úgy tűnik, új vesszőparipát kell keresniük muszlimoknak és európai antiglobalista szalonlázadóknak egyaránt.

Továbbra is lehet nyugodtan vádolni rasszizmussal Amerikát, hiszen ahogy az már feljebb említve volt, Obama győzelme nem fog varázsütésre mindent megváltoztatni, csak aki ilyesmivel dobálózik, az ezentúl legyen már szíves, és gondolja végig, hogy vajon az ő hazája mikor lesz képes olyasvalakit választani meg vezérének, akinek a bőre más színű, mint a lakosság többségéé. Bármennyire is demagóg, a kérdés, hogy mikor lesz mondjuk Franciaországnak algériai származású elnöke, most igenis helyénvaló. Angliának trinidadi? Hollandiának marokkói? Németországnak török? Magyarországnak cigány? Minden hibája ellenére Amerika Obama megválasztásával nagyon szépen mutatta meg, hogy még mindig több lépéssel a szabad világ előtt jár. Már ha egyáltalán szabad világnak lehet nevezni olyan országokat, amelyekben a néhány árnyalattal sötétebb bőr eleve kizárja az állampolgárok egy részét a magas közjogi pozíciókból.

Obamával kapcsolatban érthető okokból feketeségéről szokás a leginkább beszélni, pedig az sem mellékes ám, hogy milyen társadalmi körülmények közül indulva tudott eljutni a csúcsra. Ő ugyan már egész jó egyetemre járt, kisvárosi, fehér anyja azonban alig 18 évesen szülte meg őt, egy olyan apától, aki gyakorlatilag egy kunyhóban nőtt fel a kenyai szavannán. Ahogy a legtöbb nyugati ország nem adja meg az esélyt az etnikai kisebbségeknek az igazán magasra jutásra, ugyanígy elképzelhetetlen a világ legtöbb államában egy ilyen meredeken felfelé ívelő pálya. Obama győzelme nem csak azt bizonyítja, hogy még mindig Amerikában számít a legkevesebbet a bőrszín, hanem hogy továbbra is ez a bátrak országa, ahol igenis minden lehetséges.

Az már most biztos, hogy Obama olyan amerikai ikon lesz, amilyen az újkori elnökök közül csak Kennedy és Nixon tudott lenni. Amerika pedig csak remélheti, hogy náluk egy fokkal sikeresebben dolgozik majd. Az, hogy az országgal mi lesz, már fogósabb kérdés. Tényleg vége az amerikai évszázadnak? Beleroppan az ország az olajfüggőségbe és az ázsiai kölcsönökbe? Jönnek a kínaiak? Most ez sem számít. Ha Obama megválasztása volt az amerikai nép utolsó nagy döntése, igazán büszkék lehetnek magukra. Haldokló nagyhatalmak inkább csak vagdalkozni szoktak.