Ferenc és a mesebeszéd

Ferenc miniszterelnök őszödi beszéde a magyar belpolitika evolúciójának sarkalatos pontja, s mint ilyen, okvetlen méltó arra, hogy megemlékezzünk elhangzásának – majd szeptemberben nyilvánosságra kerülésének – egyéves évfordulójáról, s konzekvenciákat vonjunk le arra vonatkozóan, haladt-e általa előrébb egyrészt az ország, másrészt a szónok.

A kiszivárgásról annyit: az akció nem lehetett a miniszterelnöki önépítkezés tervezett része. Ma már nem kunszt állítani, hogy az őszödi mondatok a rendszerváltás utáni legszenvedélyesebb igazságbeszéd részét képezték, de ezt csak azok hiszik el, akik imádattal szeretik Ferencet, vagy utálattal gyűlölik Viktor spirituális vezetőt. Dettó kevés erőfeszítést igényel, hogy a szocialisták fejéhez vágottakat hazugságbeszédnek tituláljuk, de ez meg csak azoknak elég, akiket Ferenc nevének puszta említésétől elfog a hányinger, és álmukból ébresztve rögvest felsorakoznak Viktor zászlaja alá.

Amennyiben a beszédet a szerint értelmeznénk, hol és miért hangzott el – a változásoktól irtózó szocialisták körében –, magunkévá is tehetnénk a miniszterelnöki megközelítést. De ez nem ilyen egyszerű. Hiszen ami kétszáz belsős társaságában igazság, sok millió ember előtt hazugsággá válhat hirtelen.

Ennek pedig jelentősége van, amely nemcsak máig, holnapig és holnaputánig is hat. Biztos, hogy Ferenc nemcsak magának és pártjának a hatalomban maradásáért szeretne dolgozni áldott élete minden percében, hanem komolyan gondolta, hogy tető alá hozza az új reformkort. Rengeteg elhivatottsága és kidolgozott víziói vannak neki ehhez. Bolondnak is megérné, ha összejönne: minden körülírható korszakhoz kell név is. Bach-korszak. Horthy-korszak. Kádár-korszak. Gyurcsány-korszak. Pláne, hogy a rendszerváltás óta még nem akadt korszaknévadó értékű politikusunk.

Hát ezért érdekes, hogy az Őszöd óta eltelt esztendő előbbre vitte-e a ferenci terveket. Azt gondolom, nem. Egyebek közt azért nem, mert ha az őszödi beszéd nincs – vagy tartalma a kormányüdülő falai közt marad –, a miniszterelnök hitelesebben, frissebben, dinamikusabban cselekedhette volna azt, amit cselekedni így is iparkodik. Igaz, azt nem hiszem, hogy Őszöd nélkül létrejött volna a magyar Moncloá-paktum, és mára együtt vacsorálná meg a bárány és az oroszlán Anikó (feleség) és Klára (feleség) közösen főzött töltött paprikáját. De nem kizárt, hogy Ferenc valami megbékélésre is tett volna kísérletet, pusztán azért, mert az olyat szeretik az emberek.

A sansz elszállt, ami lehet, hogy nem is baj: a mélyülő árkok miatt aggódó entellektüllek figyelmét sosem árt felhívni arra, hogy a demokrácia alapvető eleme a politikai verseny.

Ám van még két lényeges momentum.

Az egyik: az őszi káosz és fejleményei megakadályozták, hogy Ferenc ütemesen haladjon a kijelölt úton. A kormányzás első évének mindjárt vége, és tudjuk, ez az a tizenkét hónap, amikor tényleg tehet valami értelmeset, aki nagyon akar. Ha nem kell viaskodnia saját árnyékával és a nyomasztóan megerősödött ellenzékkel. Azon túl, hogy a költségvetési számok a bevételi oldal gyarapodásának köszönhetően kedvezőbben alakulnak, mint azelőtt, keveset látunk a gyökeres korrekciókból. Akkor meg mire lesz jó az egész felhajtás?

A másik: háborúban ismerszik meg az ember (és lakva, de ez most mellékes). Innen nézvést úgy tűnik, Ferencnél idegesítőbb miniszterelnöke Magyarországnak a két 1990–94 közötti MDF-es óta nem volt. A tettek minősítenek, mondja Ferenc. Milyen igaz: a verbális politika csak érdekes, a döntéshozó politika dönt el mindent. De stimmelhetnek-e a tettei annak, akinek minden szava és gesztusa hamis?