Fogják már be a pofájukat!

Mióta mindenestül belahabarodtam a jégkorongba, kevésbé találom szórakoztatónak a labdarúgást. Amelyért viszont mégiscsak rajongtam uszkve harminc éven át, és az ilyen nem múlik el nyomtalanul. Másfél hete maga alá tepert valami vírus, vagy baktérium, vagy mi, és ilyenkor a zember mi mást tehetne – ha már kiolvasta az összes Ed McBain-kötetet –, bekapcsolja a tévét. A tévében futball van. Mindig és mindenütt. Ám a futballt nehéz sokáig nézni. Nekem nem megy.

Az még hagyján, hogy a Bosman-forradalom szétrúgta a status quót. Mióta a java oda megy, ahol fial a pénz, világválogatottak üzekednek a pályákon, az egyik csapat nagyjából olyan, mint a másik. Semmilyen. Holott a labdarúgás háborúpótlék. Identitás köll. Ha a csapat mögött nem látszik jól a zászló, kevésbé érdekes. Hacsak nem beleszületett a drukker a városba-városrészbe, esetleg pendelyes gyermek korától nem híve egyiknek-másiknak. Tetszettem volna Manchesterben vagy Barcelonában világra jönni.

Az is hagyján, hogy Wayne Rooney hülyeségeket beszél, és a Real Madrid – az elitfutball minden nyűgének-bajának perfekt leképeződése – máris 70 millió eurót fizetne a futballistáért, akinek tíz cseléből kilenc értelmetlen. Fene tudja, miért lesznek szupersztárok percemberekből.

Az is hagyján, hogy Magyarországon ennyi sincs. Csak pénz-, nincs- és érdektelenség, kétballábas balfékek, buta szaklapok, omladozó stadionok, ügyes vállalkozók (respekt a kivételnek, ha az).

Az is hagyján, hogy Kisteleki István MLSZ-elnök miket mond. Michael Schumacher nem nyerte meg az első versenyét, viszont már élete első kanyarvételénél látszott, hogy tehetség. A csodálatos 86-os csapat nem volt csodálatos. A harmincéves játékost azért kéne hazahívni, mert másfél évtizede ő az egyetlen magyar, aki isteni képességek híján is, puszta akaratból és munkából fel tudta építeni önmagát. Aki ahányszor kiszorult nem is olyan rossz csapatából, annyiszor vissza is küzdötte magát oda.

Meg még mennyi minden van, ami hagyján dettó. Na jó, még egy apróság konkréten: az is hagyján, hogy Horti Gábor poénkirály verbális ámokfutásai miatt fél percnél tovább képtelenség bírni egy Bundesliga-meccset.

Hanem hétfőn este, miközben a Debrecen–Kaposvár-összecsapás megtekintésén fáradoztam, megvilágosodásom támadt. Miszerint a legnagyobb baj az, hogy túl sok kamerával közvetítenek. Túl sok arcot látni közelről. Az arcok nyomasztóak. Ahogyan a half elkaszálja ellenfelét, majd eltorzult ábrázattal, bazmegolva kéri számon a bírón, hogy sárga lapot kapott, az nem jó. Az kellemetlen. Az ábrázolja azt, hogy ez a sportág – nálunk feltétlenül – megérett a pusztulásra. Igen, nincs ebben semmi új. Dejszen épp ez az: amíg nem lesz minden másképpen, addig semmi se lesz. Rá kéne venni ezeket, hogy legalább fogják már be a pofájukat. Vagy ha nem tudják – mert hogyan tudnák? –, elküldeni mindet kapálni a hegyre. Azután onnét, egészen elölről újrakezdeni az egészet.