Galaktikus átverés

Rég lehetett ilyet látni, elkezdődött a nagy meccs, a közönség pedig döbbenetes szerepzavarba került, mert biztatás helyett elhalkult, mint a moziban, páran talán még a telefonjaikat is kikapcsolták. Paradox is volt a helyzet, hiszen biztosak lehetünk benne, a jegyet vásárlók közül kilencvenkilenc százalék nem a csetlő-botló magyarokra volt kíváncsi, hanem a Real Madridra. Mivel a vendégeknek nem tudott miként, kivált nem kórusban szurkolni, meg ildomos se lett volna, inkább csendben maradt, mert arra nehezen tudta rávenni magát, hogy a történetében először sárga-feketében pályára lépő magyarokat biztassa.

A bulvártévében nagy dérrel-dúrral beharangozott fergeteges hangulatnak így nyoma sem volt, bár ezúttal a szerepét a vonal mellett túljátszó Sz. Zoltán mikrofontulajdonost így is rabul ejtette az atmoszféra, hogy pár centiről láthatta Ronaldo vagy Roberto Carlos izzadságcseppjeit, hóna alatt hordott kis lombikjába is kért emlékbe. Szereplése legalább annyira kínos volt, mint Kótai Mihály nevének artikulálatlan üvöltése a nyíregyházi ringben.

A kezdeti megilletődöttség után persze felhangzott a "Ria, ria, Hungária!", de az sem igazán őszintén szólt, mert a látványosan unottan és flegmán pályára lépő Madrid ellen az első félidőben egyetlen tudatos támadást sem tudtak kialakítani a Puskás Ferenc Válogatott játékosai.

Hogy így is sikerült gólt lőni, az Székely partjelzőnek köszönhető, aki felülemelkedett valamelyest a szabályokon, és nemzeti érzéseitől felhevülten megítélt egy olyan tizenegyest, amelyik előtt a szabálytalanság két méterrel a tizenhatoson kívül volt. (Székely sporttárs látásával lehet, hogy komoly gondok vannak, hiszen egy tavalyi Pápa-Debrecen meccsen Sándor Tamás gólvonal elé vágódó labdájára gólt jelzett.)

Az első félidőben ennyi öröm adódott, és ha a sportnapilap szerint fel is robbant a stadion a gól után, és ha minden idők legidegesítőbb kommentátor triója - Fülöp László, Kovács Kálmán, a mindenhez értő Gyulai Balázs - határtalanul lelkesedett is, ennél azért minden téren jóval többre lehetett számítani.

Körülbelül annyira, amennyit a második félidő elején láttunk: a kényelmes és kedvetlen, az alapozás fáradalmait nyögő Real-játékosok ellen bátran küzdeni, hajtani kell.

A Real arra vigyázott, ki ne kapjon szégyenszemre, de legjobban nem a győzelemnek örültek, hanem hogy vége lett a meccsnek. Annak is örülni kell persze, hogy a Real Madrid megszakította ausztriai edzőtáborát. Akik viszont tízezer forintot, vagy annál többet áldoztak egy belépőért, alighanem csalódtak, és ha el nem is pártolnak csapatuktól, jóval többet, cseleket, lövéseket vártak, egyszersmind, hogy maradandó emlékekkel térjenek haza. Nincs mit szépíteni, a Real átverte drukkereit, de ennél fájdalmasabb, hogy a magyar csapat nem szerzett eddigi hívei mellé egyetlen egyet sem.

Be kellett érni egy újabb "vállalható vereséggel" - Kovács "kezitcsókolombözsinéni" Kálmán szerint. (Kálmán amúgy is ragyogó, és élvezetes mérkőzést látott.) Na, igen, a vállalható vereségek világranglistáján komoly előnyben vagyunk bármelyik riválisunkkal szemben, mert nálunk minden vereséget meg lehet magyarázni, olyan még nem fordult elő, hogy biztató jelek ne lettek volna. A svédek elleni - '95-ben - 2-0-s vereség után például néhányan úgy szálltak le a repülőről Ferihegyen, hogy milyen könnyen nyerhettünk volna, 3-0-ra, ha x belövi, ha y helyzeténél befújják a jogos büntetőt. Olyan még nem fordult elő, hogy ne mondanák el: "mindenképpen ilyen mérkőzéseken kell edződni a játékosoknak, az ilyen meccseken tudnak csak fejlődni, és jó úton járunk, egy ütőképes csapat kialakításához."

A futballból élők - nem csak Kovács Kálmán - parasztvakító módon egy új szlogent formáltak meg és vezettek be, ők nem kis bravúrral utat mutatnak ahhoz, hogy lehet egy vereségnek örülni. Időközben azt elfelejtik, hogy tíz éve még nem gálameccsre, hanem Bajnokok Ligája-találkozóra érkezett a Real Madrid Magyarországra - 1-1-et játszott a Fradival -, hogy húsz éve még az UEFA-kupa döntőjében a Videoton saját pályáján győzte le a sztárcsapatot, néhány évvel korábban pedig a Tatabánya is megtette ugyanezt.

Hadd ne kelljen már büszkének lenni egy félig vak, félig sánta csapatra, amelyik ha eljut a Madrid kapujáig, akkor töketlenkedik egy jót, ez a kapu ráadásként tétmeccsen Plútó-távolságban lenne.

A közvetítés tökéletes lezárása Gyulai médiaszakmunkás nevéhez fűződik, aki azt kérdezte Vincze Ottótól, hogy "miért ment most nektek ennyire a játék, és máskor miért nem?" Döbbenten kérdeztem volna, mire gondolsz? Hogy mi ment, és hogyan ment? Ám Ottó intelligensebb volt ennél, nem javított, inkább elismerte, hogy érzése szerint neki is jól ment a játék, élvezte a hangulatot, és hogy ez csodálatos. Mondatfűzésébe logikailag teljesen beleillett volna, hogy jó volt magyar futballistának lenni ezen az estén, de ettől - szerencsére - megkímélt mindenkit.

Igazolódott a nagy baj, hogy verbálisan még mindig a világsztárokhoz mérik magukat a magyarok, jóllehet a szövegen kívül nincs olyan eleme a játéknak, amelyikben hasonlítanának egymásra. Nem is akarják észrevenni, mit kellene másként tenni, hogy szorgalmasabbnak kellene lenni, ha már a futballistát foglalkozásként említik meg a nevük mellett.

Nagy szerencse, hogy Puskás Ferenc keveset észlelt ebből a meccsből, nem akadt ki a képzetlenség láttán. Most már csak arra kell ügyelni, nehogy valami egészen sajátságosan magyaros módon ne kapja meg az őt, és gyógykezelését megillető húszmilliós összeget a bevételből.