Nem jogi, erkölcsi kérdés

Hol van már a magyar textilipar? Moldova - már meg ne bántsam - tévedett, amikor a könnyűipar egykor szépen virágzó, vagyis veszteséget veszteségre halmozó ágazatát nevezte sérthetetlennek, megváltoztathatatlannak. A mi valódi szent tehenünk a vasút. Százmilliárdok folynak el rá évente, és mit kapunk cserébe? Önök is tudják, minek ismételjem.

A vasút, legalábbis a személyszállítási ágazata a világ legnagyobb részén kisebb bevételt termel, mint amit felemészt a működése. Legtöbben tudják, hogy az állam kénytelen kipótolni a hiányt, méghozzá abból, amit beszedett. Nincs más dolga az adófizetőknek, mint csendesen beletörődni a megváltoztathatatlanba.

De tényleg megváltoztathatatlan? Alapelv szerint gyaníthatóan igen, mindannyiónk érdeke, hogy azok is hozzájáruljanak a költségekhez, akik soha nem használják, mert mondjuk autóval járnak. Ha a valós költségek jelentkeznének a közösségi közlekedésben az igénybevevő oldalán, igen kevesen utaznának így, helyette nőne a zsúfoltság, csökkenne a mobilitás, ezáltal az ország versenyképessége. Szükséges rossz(?).

De vissza lehet-e ezzel élni, gyakorlatilag mindennap, kiemelkedően pedig egy-egy balsikerű intézkedés (pl. a "hófrász" január elején) vagy mint ami most zajlik, sztrájk idején? Egyelőre úgy látszik, igen. A vasúti struktúra látszólagos apró változásai mögött ugyanaz a szocialista nagyvállalat vergődik. Ments' isten az általánosításoktól, de önnek mi jut az eszébe, ha egy vasúti dolgozót kell elképzelnie? Mondjuk egy mosolygós, barátságos, dolgát kedvvel végző kalauz? Aki készségesen válaszol minden bosszantó kérdésre, lesi, hol segíthet, pedáns, szigorú a bliccelőkkel, de méltányos mindenki mással? Én már láttam ilyet. Külföldön kifejezetten sokat, itthon is, alkalomadtán.

Vagy egy lompos, magát kelletlenül vonszoló, láthatólag csak a munkaidő végét váró, munkáját és azokat, akiknek szolgáltatni kénytelen, gyűlölő, eközben saját zsebre dolgozó, vagy ha erre nincs lehetősége, lopástól sem visszariadó alakot? Hessentsük el a csúnya víziót, ilyesmit csak mostani elkeseredésében lát az ember. Nekem megfelelne valahol a kettő között, nem kell kitörően vidámnak lennie, de ne a mizantróp jusson az eszembe róla.

Egyetlen szigorú elvárásom van csak vele szemben: végezze a dolgát, ahogy tehetségéből telik. Addig viszont lenne egy szívélyes javaslatom: ne keresse a feltűnést. Évtizedek óta eltartja az egész bűzös szervezetet a társadalom, hát még ezt is keveslik? Értem, az átlagfizetés kevés. De alanyi jogon járó szociális segélynek sok. A dilemma feloldására pompás recept készült, nem is tegnap, kipróbálták, bevált: kapitalizmusnak hívják. Ahol egy ember munkáját egy fő végzi, ahol a hatékonyság alapelv, ahol a lustának hamar kitelik a becsülete, ellenben a szorgalmas boldogul.

És mit látunk errefelé? Kontraszelekciót. A változást akarókat hamar elkergetik, hisz' minek bolygatni a régóta meglévőt. Ők azok, akik a langyos rohadást elegendőnek tartják a fennmaradáshoz. Legyen így, mondjuk már régóta, elég nekünk néhány látszatintézkedés, hitelből vett motorvonat, nagyjából kipofozott veterán kocsipark, hellyel-közzel normális menetrend, viszonylagos pontosság. De mindez az angyali türelem hiábavaló. Őnekik privatizációs bevétel kell, mert úgymond nem akadályozták az értékesítést.

Itt bújik ki a szög a zsákból: a magyar kapitalizmus régóta a lerontáson, elértéktelenedésen, tartozások felhalmozásán, majd a maradék vagyon elkótyavetyélésén alapszik. Erre jönnek az osztrákok a GYSEV-vel, és konzorciumuk nem átall jóval a becsült érték felett fizetni a teherszállításért. Nosza, hát kérjünk a koncból, mondja az eredeti ötlettel régóta nem rendelkező. Hogy semmi jogalapja, arról vitatkozhatunk évekig. Nem is érdekel, egykori széltolók mit ígérgettek a senkiháziaknak, hogy időlegesen elhallgattassák őket. Erkölcsi alapjuk nincs, még ahhoz sem, hogy kérjenek, nemhogy a fél országot megbénítva követelőzzenek.

Nincs ám, egy szemernyi sem. Sőt, ahogy fentebb javasoltam, inkább kushadnának. Így is röppennek a százmilliárdok, de legalább mennek a vonatok, vigasztaltuk magunkat. De hát már menni sem akarnak, amíg nem kapnak a kicsikartnál két és félszer több fizetésemelést. Már persze az egyszeri juttatáson kívül. Kérdezem, mire föl? Honnan lehet ennyi bátorságot meríteni? Hát nem látják, hogy a társadalmi támogatottságuk nulla? Hogy kínos röhögéssel szemléli mindenki ezt a gusztustalan erőlködést saját munkahelyeik mihamarabbi megszüntetéséért?

Mert ez az egyetlen megoldás, én már tudni vélem. Nincs más út, mint a gyors privatizáció. A pokolba a teljes foglalkoztatottság MÁV-on belül örökre megcsontosodott hagyományával. Jöjjenek a tőkéjükért hasznot remélők, bárkinek szívesebben fizetek (közvetlenül és közvetve - adóval), csak vállalja szerződésben a vasúti személyszállítást. Méltánytalanság? Mi lesz sok ezernyi munkahellyel? Ki sírt, amikor a magyar textilipar szétmállott? Vagy amikor a bányákat bezárták? Nem sokan. Ez sem más. Miért kerülgetjük mi a szent tehenet, keressünk helyette egy kedvesebb totemállatot. És a magánvasutaknak kell a munkaerő. Az, aki nem háborodik fel, ha motorvonat-vezető létére jegyet kell kezelnie, uram bocsá' azt várják, söpörje ki a forduló végén a kocsit. Vagy magának kell le- és felkapcsolnia a motorkocsit. Vagy gereblyézni kicsit a kies vidéki állomáson. Meg ilyenek. Hiszem, hogy akad ilyen vasutas, aki megcsinálná, csak most szégyelli, mert megszólnák a többiek.

A szerző közösségiközlekedés-hívő autós szakíró