Le Pen |
Kétségtelen, hogy számos északi országban (például Hollandiában, Dániában vagy Belgiumban) az elmúlt években növelték szavazataik (és képviselőik) számát a jobboldali radikálisok, de másutt éppenséggel visszaestek. Olaszországban például - bár hatalmon vannak - látványosan meggyengültek a posztfasiszták és az EU- és Dél-ellenes Északi Liga. A német tartományi választásokon és Norvégiában is visszaestek a szélsőségesek. Az osztrák Szabadságpárt ma már csak árnyéka korábbi önmagának, jórészt komolytalan kormányzati szereplése miatt.
Nem is mind fasiszta
A barnaingesek áttörésével azért is kár riogatni, mert azok a pártok, amelyeket általában a jobbszélre szokás helyezni, korántsem mind ugyanolyan gázosak. A xeno- és homofób, Európa-ellenes és holokausztrelativizáló Le Pen ugyan valóban korrekt fasiszta, de nincs sok köze például a holland Pim Fortuynhoz, aki nyíltan vállalja homoszexualitását, és bevándorlóellenes retorikája is lényegesen tompább a franciáénál. A lefasisztázott politikusok egy része inkább libertárius, mint náci, ami lehet, hogy a jóléti államhoz szokott kényelmes Nyugat-Európában sokakat megrémít, de ettől még nem biztos, hogy tényleg félni kell.
Jörg Haider |
Kétségtelen, hogy Nyugat-Európában bevándorlásellenes jelszavakkal egy csomó embert meg lehet szólítani, mégsem biztos, hogy a bevándorlók nagy száma automatikusan a szélsőjobbot erősíti. Az európai országok közül Franciaország után Nagy-Britanniában él a legtöbb színesbőrű bevándorló, az ottani szélsőséges párt (a Brit Nemzeti Párt) mégsem rendelkezik parlamenti képviselettel. Erről részben a nagy pártoknak kedvező választási rendszer tehet, de nem csak az: a BNP még a többi szélsőjobboldali párthoz képest is komolytalan, alig több, mint szerencsétlenek egy csoportja, akik a sittről ismerik egymást. A bevándorlókkal szembeni ellenérzések Nyugat-Európában talán Dániában a legnagyobbak, holott viszonylag kevesen vannak, a gazdaság helyzete pedig imponálóan jó.
Viszont egyértelműen municiót szolgáltat a szélsőjobbnak, hogy az elmúlt években igencsak elhalványultak a különbségek a mainstream pártok között. A jobb- és baloldali tömegpártok politikája igencsak hasonlít egymásra, középpártokká váltak, leheletfinom különbségekkel (a legfontosabb kérdésekben a jobboldal a nyolcvanas évek végére megnyerte a háborút). Így olyan ideológiai űr keletkezik, amit a szélsőjobb is remekül ki tud használni: az olcsó baloldali populizmus a Le Penhez hasonló jobboldali radikálisok "programjában" és retorikájában is jelen van.
Az Európai Unió (és rajta keresztül a globalizáció) szintén népszerű ellenségkép a nyugat-európai szélsőjobb számára. A legtipikusabb vádak közül (ti. hogy az EU antidemokratikus, bürokratikus és uniformizál) az első állítás részben jogos, de csak részben: a legfontosabb EU-intézményt, az Európai Bizottságot, amely szemmel láthatólag kezében tartja a kormányrudat, nem a polgárok választják, tagjait a politikusok jelölik ki. De a Bizottság hatalma valójában elég kicsi, mert a törvényeket végül a választott nemzeti politikusokat tömörítő Európai Tanácsnak kell jóváhagynia. A látszólag elérhetetlen és számonkérhetetlen, de mindazonáltal hatalmas Brüsszelt mégis könnyű démonizálni.
Ugyanez igaz a globalizációra, amiről a legtöbb ember fejében csak viszonylag szimpla sémák léteznek, viszont hátrányai jóval számosabbnak tűnnek, mint előnyei. Legalábbis könnyebb rájuk mutatni egy drámai kézmozdulattal (karlendítéssel).
A gond mindezzel az, hogy a bevándorlás, a mainstream politizálás látszólagos kiüresedése, az európai integráció és a globalizáció olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekre nincs könnyű és egyértelmű válasz. Viszont jó alapanyagként szolgálnak populista és szélsőséges szlogenekhez. Ezért megkerülhetetlen, hogy hosszútávon is megéljenek belőlük a Le Penhez és Haiderhez hasonló kellemetlen alakok. Jórészt a mainstream politikusok felelőssége, hogy elgáncsolják őket, ha már teljesen megszabadulni tőlük nem lehet.