Népszavazásosdi

A foci mellett, úgy tűnik, a népszavazás alkotmányos helyzete és problematikája az, amelyben minden magyar ember szakértő. Nem a kérdésekre gondolok, mert azokat, ha nagy ritkán népszavazásra kerül a sor, hogy, hogy nem, sohasem érti senki. De egy-egy kezdeményezés kapcsán mindenki azonnal közli: költségvetésről nem lehet „népszavazni”, és alkotmányt sem lehet népszavazás útján módosítani, hogy azután rövid úton minden javaslatot levezessenek az alkotmánymódosításig vagy éppen a költségvetés érintettségéig.

Nos, a Fidesz mostani népszavazási kezdeményezése új távlatokat nyitott a tízmillió népszavazási szakértő országában: most már azt is tudjuk, hogy kormányprogramról sem lehet népszavazást tartani. (És, ha ezen múlik, magam is szívesen teszek javaslatot esetleges tiltott tárgykörök témájában – ha ez segít abban, hogy mindenki megtanulja, mi az a néhány témakör, amiben nem lehet. Hiszen minden másban – tetszik, nem tetszik a politikai elitnek – lehet.)

Furcsa dolog a népszavazás, főleg egy olyan politikai rendszerben, amely képviseleti demokráciának becézi magát. Annyira furcsa, hogy a nem is olyan régen még igazságügy-miniszterként dolgozó pártelnök sem igen érti, mit is jelent, mire is szolgál. Azt mondja, hogy másodlagos, kiegészítő elem – ezzel megismétli az Alkotmánybíróság 1993-as híres határozatát.

Igen, az akkori Sólyom-bíróság kimondta ezt a szabályt, az akkori alkotmányos szabályozás hiányában. Merthogy akkor összesen két mondat szerepelt az alaptörvényben a népszavazásról: egy, amely a népszuverenitás közvetlen gyakorlását tette lehetővé, és egy másik, amely az új alkotmány elfogadását népszavazáshoz kötötte.

Csakhogy, és ezt Dávid Ibolyának is tudni kell, 1997–98-ban némiképp tisztázódott, rendeződött a népszuverenitás gyakorlásának két módja közötti viszony. Dávid Ibolya (és még nagyon sokak) szerint ugyanakkor a népszavazás kiegészítő elem, az általa említett „főszabály” szerint a képviseleti hatalom az első, de akárhogy böngészem a hatályos alkotmányt, a főszabályt, én ilyen értelmezést nem látok benne.

Látok viszont két mondatot: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamit közvetlenül gyakorolja”, illetve „Országos népszavazás és népi kezdeményezés tárgya az Országgyűlés hatáskörébe tartozó kérdés lehet”.

Nem logikátlan mondatok ezek. A népszuverenitás ugyanis nem jelent mást, mint hogy itt él együtt, egy közösséget alkotva tízmillió ember. És ahogy egy család, egy osztály vagy egy lakóközösség életét is meg kell szervezni, nincs ez másképp egy tízmilliós közösség, egy ország esetében sem. A legfontosabb szabályok a törvényeink, amelyeket a parlament fogad el – hiszen ezért választjuk.

De a hatályos alkotmány kimondja, hogy ehhez a népnek, a közösségnek saját magának is joga van. És eme jogunk gyakorlásához lehetőséget, intézményeket is biztosít. Az a kitétel, miszerint az Országgyűlés hatáskörébe tartozó kérdés lehet népszavazás tárgya, ezt húzza alá. (Hovatovább pedig a parlamentet kötelező ügydöntő népszavazás intézménye a közvetlenül megnyilvánuló népakarat elsődlegességét jelenti a képviseleti döntéshozatallal szemben).

Nézzük a Fidesz mostani kezdeményezése kapcsán hangoztatott két tiltott tárgykört, a költségvetés és a kormányprogram népszavazási tilalmát.

A költségvetési törvény és a zárszámadás elfogadása az Országgyűlés jogköre, ugyancsak a törvényhozást illeti a kormányprogram elfogadása. De vajon tudunk-e olyan törvényt citálni, amely végső soron nem érinti a költségvetést? Nem, hiszen a költségvetés, a mi közös vagyonunk szolgál alapul minden törvénynek, amelyet a parlament elfogad. Éppen ezért mondta ki az Alkotmánybíróság már 2001-ben, hogy a költségvetés népszavazási tilalma kifejezetten a költségvetési törvényre, annak végrehajtására, valamint a zárszámadásra vonatkozik.

Márpedig a Fidesz javaslatai nem a költségvetési törvényt, nem annak végrehajtását és nem is a zárszámadást érintik. Ezek a kérdések – ahogyan az elmúlt 17 év további 125 népszavazási kezdeményezése – a választópolgároknak az alkotmányban biztosított közvetlen hatalomgyakorlását, közvetlen döntéshozatalát kezdeményezik a tandíj, a kórház-privatizáció, a vizitdíj stb. ügyében. Lehet ezekkel a kérdésekkel egyetérteni vagy ellenezni őket, de a költségvetés népszavazási tilalma ezekre a kérdésekre megítélésem szerint nem alkalmazható.

De nézzük a kormányprogram-tematikát. Az AB a már említett határozatában szerencsére a tiltott tárgykörökkel kapcsolatos alkotmányértelmezést is kifejti, amikor azt mondja, hogy a tiltott tárgykörök esetében azok szűken vett értelmezését kell érteni. Azt hiszem, ebből logikusan következik az, hogy ha a költségvetési kérdés tilalma a költségvetési törvényre, annak végrehajtására, valamint a zárszámadásra vonatkozik, úgy a kormányprogram népszavazási tilalma arra a dokumentumra vonatkozik, amelyet a mindenkori kijelölt kormányfő letesz a parlament asztalára, és nagy betűkkel rá van nyomtatva a címoldalára, hogy KORMÁNYPROGRAM.

Mert gondoljunk már bele: a kormányprogram tágabb értelmezésébe, ahogyan a költségvetési témába is, végső soron rengeteg jogszabály beleértendő – elvégre, boldog demokráciákban egy kormány négy éven át mégiscsak programja megvalósítására törekszik, és ennek egyik legfőbb eszköze a parlamenti többség, amelyik elfogadja mindazon törvényeket, amelyek a kormányprogram alapján meghatározzák kis magyar közösségünk mindennapjait. És ahogy a kérdéseket elnéztem, egyik sem a II. Gyurcsány-kormány Új Magyarország programját akarja „megnépszavaztatni”.

Ez a program sem önmagában érvényesül – hanem beindul a törvénygyár, és a koalíciós többség megszavazza azokat a törvényjavaslatokat, amelyeket a kormány terjeszt a parlament elé, hogy programját végre tudja hajtani. De hogy is szól az alkotmány? Népszavazás lehetséges minden, az Országgyűlés hatáskörébe tartozó kérdésről. Tehát ne gondoljuk azt, hogy csak a törvényhozás jogosult, mondjuk, a földkérdés rendezésére.

A mostanában sokat hangoztatott két érv, amely a tiltott tárgyköröket érinti, úgy vélem, nem állja meg a helyét. Mert ezek a kérdések nem érintik ezeket a hivatkozott tiltott témaköröket. És ha a választók többsége úgy dönt, hogy elfogadja ezeket a javaslatokat, vagy hangzatosan kifejezve, a népszuverenitást közvetlen úton gyakorolva úgy dönt, hogy nem akar, mondjuk, vizitdíjat, a parlament és a kormány, hétköznapi nyelven szólva, mehet az Istenhez panaszra.

A népszuverenitás megnyilvánulását ugyanis nem csak akkor kell elfogadni, amikor parlamenti többséghez, és így kormányzati pozícióhoz juttat egy-egy pártot, másokat meg átdob az ötszázalékos küszöbön. Ilyenkor is. Mert az Alkotmány erre lehetőséget ad. Tetszik, nem tetszik, ez is a Tisztelt (?) Magyar Választók döntése. Hogy is szokták mondani? A népet, ugye, nem lehet leváltani...

A mostani kezdeményezés persze megindítja az elemző fantáziáját, hiszen a viták, nyilatkozatok a politikai gondolkodás csodálatos világát nyitják meg a közvetlen demokráciával foglalkozó kutató előtt, és ismét rámutatnak, milyen rövid is a magyar politikai elit memóriája, és mennyire kétarcú az isten adta népről alkotott felfogása is.

Van egy párt, amely a rendszerváltás idején egy általa kezdeményezett népszavazásnak köszönhetően lett az „átlagember” számára is ismert erő, és lehetett az első demokratikus választások egyik nagy esélyese. Hogy miért nem lett végül győztes, nem ide tartozik, de azért az mindenképp sajátos politikafelfogás, amely szerint egy népszavazás nagy nyertese ezt követően szinte minden egyes alkalommal a népszavazás, a választók döntéshozatalban való közvetlen részvétele ellen foglal állást.

Van egy másik párt is, amelynek a vezetője ma azt mondja, a népszavazás kiegészítő elem, mégis, nem is olyan régen, alig kilenc éve elindítója és megszervezője volt egy, az akkori kormány szándékaival ellentétes, a külföldi földtulajdonlást ellenző ügydöntő népszavazási kezdeményezésnek. Annak a kezdeményezésnek, amelynek végül jelentős szerepe volt abban, hogy 1997–98-ban végül alapvetően rendeződtek a népszavazás alkotmányos helyzete, szerepe, jelentősége, lehetőségei.

Az pedig már kifejezetten a többpártrendszer gyönyörűsége, hogy van egy harmadik pártunk is, amelyik 2001-ben elindított egy népszavazási kezdeményezést – a nosztalgiára és a történelmi hagyományokra is tekintettel – négy kérdéssel, amelyek közül az egyik a nyugdíjemelés törvényi szabályozására vonatkozott, a másik pedig a középiskolásoknak adott volna ingyennyelvvizsga-lehetőséget. (És a költségvetés, köszönte szépen, jól volt – mert nem mellesleg ez a kezdeményezés volt az, melynek kapcsán az AB kifejtette fent idézett, az alkotmány értelmezésére vonatkozó álláspontját a költségvetés mint tilalmi tárgykör problematikájáról.)

Persze, a történethez az is hozzátartozik, hogy ez a párt akkor ellenzékben volt. Helyesebben mondva, ez a párt akkor volt ellenzékben. Mégis úgy gondolta, joga van élni az Alkotmány adta lehetőséggel, és megindította népszavazási kezdeményezését. (Szeretném is hangsúlyozni, hogy a kérdések nem költségvetési kötődéseik miatt buktak el végül.)

A mai magyar parlamenti pártok egyike sem rendelkezik tehát azzal a politikai erkölcsi tőkével, hogy szót emelhessen a népszavazás intézménye és a lehetőségével élők ellen. Hogy kifejthesse, másodlagos a parlament mögött, vagy éppen az egyes kezdeményezések kapcsán demagógiát, kormányozhatatlanságot, alkotmányos válságot fessen kis hazánk nem épp felhőtlen égboltjára. Mert mindegyik parlamenti párt, amikor úgy gondolta, hogy saját érdekeit szolgálja, gondolkodás nélkül élt a népszavazási kezdeményezés lehetőségével.

Nem lényegtelen az sem, hogy a magyar parlament, a politikai elit egyetlen népszavazás előtt sem tett semmit azért, hogy a népszavazási kampányban a szavazók megfelelő és hiteles tájékoztatást kapjanak a kérdések körülményeiről. Az állampolgári tudat, mondhatni, a béka feneke alatt, a politika a legtöbb állampolgár számára valami mocskos, távoli, magasan felettünk létező dolog, egy még el nem nevezett másik bolygó az univerzumban.

A politikai elit számára pedig a magyar választópolgár egyszerű szavazó – állampolgárok csak akkor vagyunk, amikor minden negyedik évben megtalálnak minket a kopogtató céduláink miatt, és amikor okosak (vagy éppen félrevezetett, agymosott, hálátlan, rövidlátó, túlfogyasztó „eccerű” emberek) vagyunk, mert jó helyre (vagy a lehető legrosszabb helyre) tettük a két egymást metsző vonalat.

Amikor népszavazási kezdeményezés merül fel, hát akkor azt halljuk, ugyan mi módon is lehetne ezeket a kérdéseket eldönteni ilyen (demagóg) módon, és ugye, azt is szoktuk hallani, hogy ezek olyan bonyolult, összetett kérdések, amelyet mi nem értünk. Hát akkor tessék elmagyarázni nekünk! Mert megérdemeljük.

Csak egyetlen indok arra, miért is érdemeljük meg: azért, mert minden tavasszal „megalkotunk” egy dokumentumot – nem 4 évente, hanem évente! Úgy hívják, jövedelemadó-bevallás. Nem túl egyszerű feladat, de a többség mégis tisztességesen teljesíti ezt a kihívást.

Arról lehet vitázni, hogy ezek a kérdések, a mai politikai helyzet megítélése szempontjából megfelelő időben kerülnek-e népszavazásra. Arról is lehet, és kell is vitázni a politika szereplőinek, pártvezéreknek és képviselőknek, újságíróknak és szakértőknek egyaránt, hogy a kérdések jóváhagyása milyen hatással lesz, lehet az ország jövőjére.

A népszavazást lehet szeretni és lehet nem szeretni, de amíg az Alkotmányban olvashatók a fent idézett mondatok, addig a politikai elit minden szereplője kénytelen elfogadni, hogy bárki, hangsúlyozom, bárki és bármikor élhet a népszavazási kezdeményezés jogával. És ha a többség úgy dönt, támogatja a feltett kérdéseket, ugyanúgy el kell fogadni a referendum eredményét, mint a választási eredményeket, amelyek a parlamenti padsorokba és a bársonyszékbe jutatták a T. Ház lakóit.

Ugyanis az állam polgárai nemcsak a ki- és beszavazó show-ra kaptak szavazati jogot. Megszavazó és leszavazó show-ra is.

(A szerző politológus)