Szegény gazdag Európa

Európa mély válságban van, erről már maga az unió soros elnöki tisztét betöltő Luxemburg miniszterelnöke, Jean-Claude Juncker is nyíltan beszélt a múlt hét végén. Május végén és június elején az unió két meghatározó tagállama, Franciaország és Hollandia utasította el népszavazáson - vagyis a népakarat kinyilvánítására elvileg leghivatottabb módon - az unió új alkotmányát, majd a brüsszeli csúcson a tagállamok nem tudtak megállapodni a 2007-2013 közötti időszak költségvetéséről.

Nincs abban semmi meglepő, hogy az Európai Unió válságba került. Már több mint egy éve vagyunk a tagjai, természetes, hogy ennek be kellett következnie. Magyarország soha semmihez sem tudott úgy csatlakozni, hogy az sikeres legyen. Nemcsak a két világháborúban eljátszott nevetséges szerepeinkre gondolhatunk itt, vagy az azt követő - igaz, kényszerpályás - KGST- és Varsói Szerződés-tagságunkra, hanem például a világ közvéleménye által szinte egyöntetűen elutasított iraki háborúra is. Ahová lépünk, ott fű nem terem, de ehhez már hozzászokhattunk. Úgy látszik, az EU még nem.

A mostani válságot valóban a bővítés okozta. Persze nem az, hogy az unió tagja lett egy olyan ország, amelynek szövetségesválasztásába bele van kódolva a bukás, sokkal inkább az, hogy jelentősen megnőtt ezáltal a gazdagabb - tehát az uniós büdzsébe a kapott támogatásoknál többet befizető - tagállamok (úgynevezett nettó befizetők) terhelése. Ez, mint az a múlt heti brüsszeli csúcson kiderült, egy részüknek nem tetszik: nemhogy az eddiginél többet nem akarnak adni, hanem a mostani pénzügyi-támogatási struktúrában még annyit sem, mint eddig.

Se pénz, se alkotmány - lehetne ennél rosszabb? Igen, lehetne.

Ez a válság - a frissebb, a brüsszeli csúcs kudarca - ugyanis még mindig a kisebbik rossz, ami történhetett. Ez ugyanis megmutatta, hogy az Európai Unió, a régi, 15 tagállamból álló szervezete (EU-15) olyanná vált, mint az elkényelmesedett antik birodalmak: túl merevvé, túl lassúvá, túl bürokratikussá és mindinkább működésképtelenné. Egy olyan konglomerátummá, amely kezdte elveszíteni versenyképességét a világ két másik nagy "birodalmával", az Egyesült Államokkal (vagyis az általa dominált Észak-Amerikával), valamint a Japán - és mindinkább Kína - által dominált Távol-Kelettel szemben. Mint a régi Római Birodalom, amely később évszázadokig irigyelt technikai fejlettséget ért el, és jólétet biztosított a limesen belül, mégis összeomlott a barbár germán törzsek támadásaitól, úgy omolhat össze az Európa is ebben a hármas vetélkedésben.

A gazdag európai államok a szociális ellátások rendszerében sokkal bőkezűbben gondoskodtak polgáraikról, mint a távol-keletiek, ahol a kiöregedő munkavállalókért inkább a munkaadó vállal felelősséget, mintsem az állam, vagy akár az Egyesült Államok, ahol nincs átfogó és az európaihoz hasonló sűrűségűre szőtt szociális háló. Ráadásul a Távol-Kelettel összevetve rontotta Európa versenyképességét a politikai szabadságjogok gazdagsága, a demokrácia költséges, bonyolult, összetett és jellegéből adódóan rugalmatlanabb, sokat vitatkozó, nehezen döntő rendszere is.

Ez az elkényelmesedett Európa (a régi, 15 tagú unió) kapta meg a maga barbár-germán hordáit azzal, hogy tavaly egyszerre tíz ország csatlakozott hozzá. Mi, a lengyelek, a csehek, a szlovákok, a magyarok és a többiek, jóval alacsonyabb színvonalon éltünk és élünk még bizonnyal évtizedekig, mint a régi uniós tagállamok többsége. Sokkal gyengébb és így olcsóbb a szociális ellátórendszerünk - ráadásul még olcsóbb lehet, ha egyszer valóban megvalósul a nagy ellátórendszerek reformja -, sokkal kevésbé voltunk hozzászokva a szabadságjogokhoz és azok gyakorlásához. Így sokkal versenyképesebbek vagyunk: olcsóbban vállalunk munkát, rugalmasabbak vagyunk, a gazdaságaink - ha nem sokkal is, de - gyorsabban fejlődnek, mint a régi EU-tagoké.

A tíz új tagállam csatlakozása ugyanazokkal a problémákkal szembesítette az EU-t, amellyel néhány éven - jobb esetben évtizedeken - belül találkozott volna a bővítés nélkül is. Az EU-15 számára azt jelentik az új tagok, amit Távol-Kelet vagy az USA jelenthet néhány év múlva az EU-nak. Ha nem alakul ki a mostani konfliktus, ha az újonnan csatlakozott, szegényebb országok további kompromisszumokba mennek bele csak azért, hogy a gazdagabbak lelki békéjét - és pénztárcájának vastagságát - megőrizzék, nem nyílt volna lehetőség azoknak a belső harcoknak a megvívására, amelyek később mintaként, modellként szolgálhatnak az EU-nak az USA-val vagy a Távol-Kelettel folytatott versenyfutásban.

Azért a kisebbik rossz az, ami az elmúlt hetekben történt, mert mindenkinek világosan az értésére adta: azon az úton, amelyen az EU eddig járt, nem lehet továbbmenni. Ez a felismerés - amelyet a válság szült - elősegítheti az első forgatókönyv megvalósulását, az elpuhult országok felpezsdítését, mozgásra kényszerítését, és ezzel az egész unió mozgékonyabbá, lendületesebbé válását.

A nagyobb rossz az lett volna, ha ez a válság nem következik be, nem tör felszínre, ha a színfalak mögött sikerül megalkudni, és látszólag minden rendben megy tovább. Ebben az esetben abszolút felkészületlenül kellett volna szembesülnie az uniónak az USA és a Távol-Kelet által jelentett kihívásokkal. Ebben az esetben szinte biztosan nem tudott volna megbirkózni velük. És még ennél is rosszabb lehet, ha már a mostani konfliktust sem sikerül minden tagállam számára kielégítő módon rendezni - ebben az esetben a belső széthúzásokkal is küzdő EU mindkét vetélytársával szemben alulmaradhat.

Bármelyik forgatókönyv következzék be, nekünk, újonnan csatlakozottaknak egyik sem jelent túl sok jót. Vagy azt, hogy az az Európa, amelynek tagjai lettünk, egy gyengülő, erejét veszítő birodalom - amely befogadott minket, és így később velünk együtt bukik el -, vagy azt, hogy képes lesz ugyan az innovációra és a megújulásra, de ezért kemény árat kell fizetni. Azt, hogy a hatvanas évekbeli svéd szociáldemokrata pártprogramokból és a hetvenes évekbeli német családi filmekből ismert jólétnek vége, hogy megszűnnek azok a juttatások, amelyek - egyebek mellett - olyan vonzóvá tették számunkra az Európai Uniót.

A kialakult helyzetben az EU-nak két lehetősége van: vagy rugalmasabbá, dinamikusabbá válik, és javítja versenyképességét, vagy leszámol azzal az illúzióval, hogy a világ legfejlettebb gazdasági és így legbefolyásosabb politikai hatalmává válik. Szegényebb és szigorúbb, vagy adakozó, de halálraítélt lesz Európa - a választék szegényes, nem túl vonzó, ráadásul a kettőből csak az egyik út járható. De úgy tűnik, azon senkinek sem akaródzik elindulni.