Mint Bernát a ménkű után

Azt a nagyon fontos kérdést, hogy ki legyen a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, egészen nagy baromság tudományosan megközelíteni. Dönteni érzelmi alapon kell. Számolgatni nincs értelme. Tökéletesen mindegy, a csapat kivel milyen eredményeket ért el az utóbbi időben. Ennek nincs jelentősége, immár huszonkét éve.

Előtte sem volt sok. Lefelé megyünk 1953. november 25. óta. Mivel akkor rettentő magasan voltunk, azóta csak kudarcokat strigulázhatunk. Méghozzá egyre nagyobbakat. Kudarc volt az elbukott vb-döntő 1954-ben, kudarc az 1966-os negyeddöntő, az 1978-as vb-szereplés, Irapuato, a 12-1-es szerb pofon, az összes utána volt selejtező. Kudarc a legutóbbi 6. hely. Önmaga idejében mind egy szálig brutálisabb krach volt az előzőnél.

Mindegyik után bukott, akit felelőssé tehettek.

Innen nézvést logikus lenne, ha Várhidi Pétert elküldenék a búsba. Hiszen rosszabbul még soha nem zártunk csoportban.

Várhidi Pétert azonban szeretik a drukkerek. Méghozzá nagyon, amit szemléletesen ábrázolt az Index szavazásának eredménye. A mágnestáblás ember meghökkentően magas rokonszenvindexszel zárt az élen, nyolc és felet nálunk még senki nem kapott – se politikus, se pornósztár –, holott riválisai között nemcsak a tréfa kedvéért lajstromozott José Mourinho és Orbán Viktor szerepelt, hanem azok is, akik valóban szóba jöttek-jöhettek riválisaiként.

Hogy a drukkerek miért szeretik annyira Várhidi Pétert, pontosan nem tudom, de van néhány ötletem.

Először is és mindenekelőtt feltehetőleg azért szeretik a drukkerek Várhidi Pétert, mert elegük van a folyamatos tökölésből és a permanens újrakezdésből. A drukkerek már rég nem azért lihegnek, hogy azonnal és haladéktalanul juttassa ki valaki a válogatottat a következő világeseményre – meghagyják a százalékolást a szakmának és a szakíróknak –; ezzel szemben állandóságot szeretnének. Mindegy, ki csinálja, majdnem mindegy, hogyan, csak hagyják békén. Hadd csinálja.

A drukkerek már annak sem örültek, amikor Lothar Mätthaust kirúgták, pedig a német klasszis csak ígérgetett feszt, tenyérbemászó stílusban, és soha nem bírta betartani, amit.

Várhidi Péter meg nem is ígérget. Van egy ember, húsz évvel ezelőtti frizurával, bajusszal, csendes és szerény, néha okosakat mond, olykor butaságokat csinál, megcélozza a negyedik helyet, elvan. Egy közülünk.

Ha nem használ, nem is árt.

Összerakott egy fiatal csapatot, zömmel közepes tudású, ám úgy tűnik, lelkes ifjakból. Akiknek ki is jött egyszer-kétszer a lépés, nem többször, de hát nem vártunk ennyit sem. Megvertük az olaszokat, a lengyeleket, kis híján a törököket. Ki lehetett menni a stadionba, oda lehetett ülni a tévé elé, nem kellett őket öt perc után ott hagyni legyintve.

Ez ma elég. Mondom még egyszer, nem arról van szó, hogy muszáj kijutni a vb-re. Akik még meccsre járnak, azok nem Puskáson, nem Alberten, nem Nyilasin, nem Détárin nőttek fel. Nekik annyi kéne, hogy ne olyan kudarc jöjjön, amely nagyobb az előzőnél. Nekik az már klassz, ha a csapat jobb, mint két-három évvel ezelőtt. Ha látszik rajta, hogy van stílusa meg árnyalatnyi önbizalma. Ha megelőzi Máltát és Albániát, siker. Ha tisztességesen odateszi magát a dánok, a svédek, a portugálok ellen, reveláció. Akkor el lehet mondani, hogy elindultunk felfelé.

Ehhez nem kell mindig elölről kezdeni mindent. Csak a hülye kapkod, mint Bernát a ménkű után.