Becsületkassza nincs

Van egy borbár Berlinben, ami úgy úgy működik, hogy egy euórért kapsz egy csinos poharat, és annyit iszol, amennyi beléd fér. A jobbnál jobb palackok kint állnak a pulton. Becsületkassza van, mindenki annyit fizet, amennyit méltányosnak tart. Egy jó pohár bor 3 eurónál kezdődik, a németek becsületesek, a hely roppant népszerű és forgalmas. Nemrég Berlinben járt barátaink enyhe elképedéssel meséltek erről a helyről vasárnap este, egy másik ismerősnek eszébe jutott, hogy hasonló elven működő, és hasonlóan népszerű étterem működött a nyolcvanas évek közepén valahol az Őrségben. "De aztán amikor bejött az áfa, akkor becsuktak" - mondja barátunk lemondóan. Vagy csődbe mentek.

A fokozott bizalmatlanság társadalmi együttműködést bénító hatásáról szociológusok rengeteget értekeztek. Amikor a rendszerváltás elkövetkezett, sok kutató figyelmeztetett, hogy a piacgazdaságra való áttérés sok kínnal fog járni. A szociológusok úgy gondolták, hogy amennyiben a térségben sikerül majd egyidejűleg kiépíteni a piacgazdaságot és a politikai demokráciát, akkor menetközben elveszik a szociális integráció és az organikus szolidaritás. Amennyiben azonban a piacgazdaságra való áttérés úgy zajlik le, hogy valahogy megőrződik a szociális integráció - vagyis hathatós szolidaritással segítik a társadalom a veszteseket -, akkor hiányos lesz a politikai demokrácia, valamilyen formában konzerválódik a szocializmus, a központi irányítás akadályozza meg, hogy a szociális integráció megszűnjön. Nos, papíron az első forgatókönyv valósult meg, és olcsó poén volna most azt mondani, hogy nemcsak az integrációhoz elengedhetetlen bizalom és a szolidaritás tűnt el menetközben - ha meg is volt valaha -, hanem a piacgazdaság és főleg a demokrácia is olyan bénára sikeredett.

Utasi Ágnes jogszociológus szerint a bizalmatlanságot főleg a folyamat gyorsasága erősítette a mai magyar társadalomban: a racionális versenygazdasággal járó, elvben egyéni teljesítményt kikényszerítő, nagyon rapid átalakulás kényszere redukálta a közösségi kötelékeket, leépítette a korábban azért nyomokban létező közösségi szolidaritást. A kutató ezt úgy fogalmazza meg egy tanulmányában, hogy a rendszerváltáshoz fűzött nagy remények, elvárások, és ezzel szemben a valóság, a bizonytalanság felerősödésének realitása között tátongó hatalmas szakadék fokozta leginkább a rendszer intézményei és az egymás iránti bizalmatlanságot.

Kriminológus kollégája, Kránitz Mariann ezt úgy írta le, hogy a társadalom nagyon gyorsan a győztesek és a vesztesek társaságára szakadt szét. Hamar világossá vált az is: aki normakövető, az leszakad. Tapasztalati tény, hogy a jogkövető magatartás nem segíti elő a győztessé válást, valamint az is, hogy a normaszegést nem követi automatikusan a leleplezés és a büntetés. A legszebb az egészben pedig az, hogy a normaszegő győztesek legtöbbször azonosak azokkal, akik a hatalmat gyakorolják. Magyarországon a hatalommal való szembenállásnak történelmi hagyományai vannak, így ne csodálkozzunk, ha senki nem akarja megfizetni az áfát. Se a becsületkasszába, se az államéba.

A válságról és a hivatalos nyugtatgatásról rögtön az jut az ember eszébe, amit barátom nagyapja mesélt: amikor '44-ben közölték, hogy be kell szolgáltatni az összes rádiót, ő rögtön tudta, hogy akkor most rádiót kell venni. Nekünk is lesz mit mesélnünk az unokáinknak.