Milyen új rend? Milyen szabadság?

Az állami működési zavarok újratermelése folyik ma Magyarországon - állapította meg a Sajó András neves jogász vezette kutatócsoport. Az ismert társadalomtudósokból álló csapat arra kapott felkérést (a Miniszterelnöki Hivataltól és a Magyar Tudományos Akadémiától), hogy vizsgálja meg, hogyan működik ma Magyarországon az állami jogérvényesítés, és válaszoljon arra a kérdésre, hogyan lehetne az állam működését hatékonyabban szabályozni. Az eredmény röviden szólva katasztrofális. Ennek illusztrálására álljon itt egy rövid idézet az összefoglalóból: "az állam szervezetei, a társadalom intézményei és a lakosság nem elfogadott, átlátható, stabil normarendszer alapján működnek együtt, mivel nem is érdekeltek a mindennapi élet kiszámíthatóságának, a döntési folyamatok nyilvánosságának és az intézményi stabilitásnak a fenntartásában." A kutatás megállapítja azt is, amit a hétköznapokban mindannyian sokszor tapasztalunk, hogy tudniillik széles társadalmi csoportoknak származik hasznuk az átláthatatlanságból és a kiszámíthatatlanságból, a társadalom pedig hozzászokott ezekhez az állapotokhoz, legitimálja kvázi a normakerülést.

Ezen próbálna a kormányzat segíteni, például úgy, hogy hangzatos jelszavakat talál ki és munkaterveket készít. A kormányzati munkát e területen pedig Kondorosi Ferenc, az Új rend és szabadság program kormánybiztosa vezeti. Már itt elakad az ember, mert hogy az úristenbe' lehet valakit az Új rend és szabadság kormánybiztosának nevezni? Melyik új rendről és milyen szabadságról van itt szó? Egy hiteltelen kormányzat porogramjának élén a világ legtisztább és legjószándékúbb embere is kudarcva volna ítélve. Az ilyen hangzatos nevek mögött mindig valami ordas gazságot sejt a rutinos polgár.

Nézzük, hogyan próbál segíteni a kormányzat az állami működési zavarokon. Például úgy, hogy készül elfogadtatni a közérdekű bejelentésekről szóló törvényt. Ez a korrupció elleni küzdelem bevett eszköze a világ nyugatabbik felén, amerikaiul whistleblowingnak hívják (az akadémiai szótár szerint a whistleblower spiclit is jelent). A közérdekű bejelentés szófordulatnak elég baljós a hangzása. A törvénytervezet szövegezői és hívei ugyan hangoztatják, hogy itt bejelentésről, nem pedig feljelentésről van szó, de hát a lépcsőházi feljelentők és névtelen leveleket írók országában nem olyan könnyű különbséget tenni. De mi a baj ezzel a törvénnyel az elnevezésen túl? Az az igazi probléma, visszautalva a Sajó-féle kutatásra, hogy az ilyen törvények csak azokban a jogi kultúrákban képesek működni, amelyekben a normákat működésbe lehet hozni. Tehát ahol magának a normának a széleskörű elfogadottsága, prezstízse támogatja a normasértő "besúgásának" kockázatos aktusát. Még ott sem könnyű a "besúgónak", ahol a társadalom nem fogadja el a normasértést. (Lásd erről azt a szeptemberi írást, amely arról szólt, hogy a norvég Siemens pénzügyi igazgatója feljelentette a saját cégét korrupció miatt, a deal elmaradt, ám a következmény váratlan volt: lelkifurdalás. A bejelentő - akit "természetesen" kirúgtak - árulónak érezte magát.)

Nincs olyan informátorvédelmi rendszer, amely hatékonyan kompenzálná a korrupciót bejelentőt, ha a bejelenteni rendelt magatartás maga a norma, amely amúgy széles társadalmi támogatottsággal rendelkezik.

Talán tisztességesebb lenne, ha egy ilyen törvénytervezetről beismernénk, ezt itt, ma még nem lehet bevezetni. Előbb hozzunk egy rendes párt- és kampányfinanszírozási törvényt, amelyet be is tartanak a politikusok, na meg lássunk már néhány magasrangú elítéltet. Az Egyesült Államokban a választások előtt korrupció miatt elítéltek egy alaszkai republikánus szenátort. Erre ugyan rögtön rá lehet vágni az időzítés miatt, hogy kampányfogás volt, azért van ennek egy másik üzenete is. (Ne feledjük: arrafelé nincs hagyománya a koncepciós pereknek.) Nevezetesen, hogy ha törvénybe ütközőt teszel és lebuksz, akkor is bűnhődni fogsz, ha szenátor vagy. És ehhez még közérdekű bejelentés sem kell.