Elterjedt közvélekedés szerint fát nem, csak erdőt érdemes lopni - idézi Fleck Zoltán jogszociológus tanulmányában a legújabbkori népi bölcsességet részben a rendszerváltás utáni nagy gazdasági ügyekben hozott ítéletek ellentmondásossága, részben pedig a normaszegés általános normává válása termelt ki az utóbbi években. "Nincs igazatok, ez csak optikai csalódás, azért ez egy működő jogállam" - érvel harmincas évei közepén járó büntetőbíró barátunk, amikor ezt az orra alá dörgöljük, hivatkozva a nagy botrányokat olcsón megúszó antihősökre.
(A legújabb hír: a Fővárosi Bíróság elsőfokon elutasította a magyar államnak a Postabank két korábbi könyvvizsgálója, a Deloitte és a Prudentia elleni kártérítési igényét, mondván, a felperes állítását nem tudta bizonyítékokkal kellően alátámasztani. Elég az hozzá, hogy az eljárás 2000 óta folyik, már eddig is rettentő mennyiségű időt, személyes energiát és pénzt emésztett fel, hogy aztán a hegyek vajúdásából megint csak egy olyan döglött egérke szülessen, amelynek lényege, hogy utólag már rekonstruálhatatlan és bizonyíthatatlan, hogy mi történt, ki is a felelős.)
„Az ítéleteknek üzenetértéke van" - ismeri el mégis a bíróság átszervezéséről rengeteg jó elképzeléssel rendelkező fiatal és ambíciózus bíró. Ennek a legutolsónak például az, hogy a felelősöket utólag egy olyan megaszövevényes ügyben, mint amilyen a Postabanké volt, lehetetlen felderíteni és felelősségre vonni; mivel mindenki felelős, ezért senki sem az. Fizetni már úgyis fizettünk, mindannyian, ezt a pénzt már hagyjuk veszni. A fa-, illetve erdőlopásra vonatkozó népi bölcsességet erősítik minden egyes olyan újabb ítélettel, amelyből az derül ki, hogy a fehérgalléros ügyekben maximum a sikkasztást lehet bizonyítani, de legtöbbször még azt sem. Ha egyszer ezt a tényállást nagy nehezen sikerül valakikre ráhúzni - lásd a Globex-es vezetőket vagy Kulcsár Attilát -, akkor ők aztán mások helyett is szépen leülik, a büntetés mértéke nem túl megrázó, a nagyobb kutyákat bántódás nem érheti.
De hallgassuk most, amit kritikus ifjú bíránk mesél a munkahelyéről. Szerinte a bíróságok nagyon messze vannak attól, amit XXI. századi, korszerű és állampolgárbarát közintézménynek lehetne nevezni. Apróságokat hoz fel példának: amikor a tárgyalás egy hétkönap reggel fél 9-kor elmarad, mert az egyik tanú vagy netán perbeli fél nem jelent meg, és erről a bíróság is csak aznap szerez tudomást, a legtöbb kollégája levegővétel nélkül elhadarja, hogy a tárgyalást elnapolom, kérem a megjelenteket, a következő tárgyalási napon is jelenjenek meg, aztán már ki is viharzottak talárjukban a teremből. A szegény becsületes hülye, mondjuk a vidékről hajnalban Budapestre felutazó tanú meg csak pislog, mint béka a kocsonyában, hogy azt se mondták neki, jó napot. "Én ilyenkor azt csinálom, hogy köszönök, leültetem, elnézést kérek tőle, elmondom, hogy mi sem tudtuk, hogy a mai tárgyalás elmarad, különben értesítettük volna előre. Majd megkérem, hogy legközelebb is jöjjön el, mert ez közös érdek, és nagyon megköszönöm, hogy most is megjelent" - meséli. Az érintettek mosolyogva távoznak utána, és az egész általában öt percig sem tart, a különbség mégis óriási. „A bíróság végül is nem azért van, hogy nekünk legyen munkahelyünk" - mondja.
Fleck Zoltánnak a Kriminológiai Társaság idei évkönyvében megjelenő tanulmánya szerint paradox módon nálunk még a szabályok betartásában is a félelem a fő motiváció: 10 megkérdezettből 4-en úgy gondolják, a többség csak azért tartja be a szabályokat, mert fél a büntetéstől. Ugyanígy az is kiderül az elemzésből, hogy egy 2007-es felmérés válaszadóinak csaknem fele úgy vélte, az írott szabályoknak nincs normateremtő funkciója, és megkérdőjelezik, hogy a jogszabályok a közösség számára fontos értékeket is kifejeznek. A félelem kultúrája a bizalmatlanságot növeli. Hogy mi volt előbb, az eredendő bizalmatlanság vagy pedig a tapasztalat, hogy a közérdek elsikkad, mert eleve hiányzik a közérdek mibenlétére vonatkozó közmegegyezés, az ma már eldönthetetlen. Bár közérdek lenne a mosolygó és udvarias bíró, a megfelelő üzenet hordozó, ugyanakkor megalapozott ítélet, a jól működő vasúttársaság és a jószomszédság, és még sorolhatnánk a példákat hosszasan, de ahhoz előbb meg kellene egyeznünk olyan alapértékekben és normákban, amelyek a rendszerváltás óta eltelt húsz esztendőben folyamatosan csak elcsesződni látszottak. Így nem lehet csodálkozni, hogy még a többség ítélete, megvetése sem számít, talán már nincs is ilyen, minden viszonylagos. Most aztán kezdhetjük majd valahonnan elölről, addig meg cseszhetjük?
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
