Zsebferenc visszavág, Ferenc sajnálatára

Ha Ferenc, az államférfi jobban figyel, mi történik lassan tíz éve a jobboldalon, alighanem óvatosabb lett volna. Mármint még akkor, amikor gazdasági minisztert keresett a szabad demokratáknak. Büszkén kapta elő néhány éve a János nevű fiatalembert, a zsebferencet, arra gondolhatott, lesz egy jó embere az SZDSZ-ben, akinek a közreműködésével ügyesen-komótosan végképp platformosítja a liberálisnak nevezett pártot, beledarálja a baloldalba apránként, egyek lesznek, oszthatatlanok, úgy, hogy közben arculati különbségeket is sikerül érzékeltetni mintegy.

Ment minden, mint a karikacsapás, János belépett a pártba is, pillanatokon belül elnökké választották, nyomult, igyekezett, értett az ilyesmihez, jóban volt Ferenccel, szerették egymást, mint a galambok. Mígnem homokszem került a gépezetbe, valami megroppant, nagyon is, Jánost ki kellett pakolni a kormányból. Hogy pártja felemelkedésére koncentráljon, úgymond.

Itt a pillanat, amikor tenni kell kitérőt jobbra. Nem tudom, emlékszik-e még valaki arra, hogyan került a Magyar Demokrata Fórum a parlamentbe 1998-ban, tíz évvel ezelőtt. Úgy, hogy mivel arra is képtelen volt, hogy önállóan elinduljon a választásokon, szoros szövetséget kötött Viktor, a későbbi spirituális vezető pártjával. Így bár a parlamenti küszöböt nem ugorhatta át, a közös jelölteknek hála mégis csaknem húsz képviselővel kecmergett a házba. Ekkor még Sándor (Lezsák, az ő családi nevét muszáj lejegyezni, különben senki sem tudná, kicsoda) elnökölte a pártot, akit hamarosan Ibolya, a normális váltott.

Sokan azt sejtették, Ibolya feladata, hogy levezényelje az összeolvadást. De különös fordulatok következtek. Ibolya csinos volt, aranyos, messziről intelligensnek, friss eszűnek látszott, emelkedett a népszerűsége a Szonda Ipsosnál, az sem rontott kedveltségén, hogy nem értett a futballhoz, az pláne nem, hogy László, a Fidesz szürke eminenciása borotválkozótükröt ajánlott neki. Egy szó, mint száz, menet közben felismerte, lehet az MDF-ből valami. Csak távolodni kell Viktortól. Az sem baj, ha közben elvész a visszatérés fonala. Ibolya tehát hipphopp a nomális Magyarország apostolává képezte ki magát. Az Asszonnyá, Aki Mindig Középen Áll.

Vissza a gondolatmenet fősodrához: a háromnapos koalíciós válságnak van egy olyan olvasata, miszerint János, a zsebferenc rájött, nincs más út, mint az, amelyet Ibolya taposott ki. A távolodás útja. A kreatúra kihúzta magát és alkotójába mart. 2002 előtt az egyik, most a másik.

Nem látok bele János fejébe. Ki tudja, mi van ott?

Ám van néhány érdekes momentum.

Először is, az SZDSZ az elmúlt két évben egyszázalékos párttá vált, nagyjából eljátszotta minden esélyét, hogy önerőből képes legyen hosszú távon parlamenti erőnek maradni MSZP-partnerként.

Másodszor is, kiviláglott, hogy János, aki szakítani akar zsebferencségével, nem tiszta körülmények között lett az SZDSZ első embere. Mindegy, ki csalt, ki nem, muszáj küldöttgyűlést összehívni, muszáj megint és másként elnököt választani. Néhány napig úgy nézett ki, János lesz az az Ember, Akinek A Legrövidebb Politikai Karrier Adatott.

Csakhogy a szombaton, vasárnap és hétfőn történtek után az a küldöttgyűlés már nem arról fog szólni, hogyan választottak elnököt egy éve a szabad demokraták.

János, az exzsebferenc hirtelen hős lett. János lett az Ember, Aki Tényleg Valóra Válthatja A Fenyegetést. A szocialistákat tizenöt éve koalíciófelmondással ijesztgetik a szabad demokraták. Eddig csak úgy, sportból tették. De János nem paprikajancsi. János erős és okos, csoda, hogy el nem sül a feje.

És a koalíciós válságnak megvan az első vesztese: Gábornak hívják, legutóbb csak az SZDSZ-elnök megválasztásának második körében hullott el. Most sokkal-sokkal hamarabb.

Nem kérdés, hogy ez mind fontos. De az még fontosabb, hogy Ferenc, az államférfi exállamférfivá szikkad-e rövidesen. Nem pusztán arról van szó, hogy János kiváló stratéga. Hogy ő az Ember, Aki Felismeri A Pillanat Szavát. Hanem sokkal inkább arról, hogy a szocialisták, ahogy vártuk, betojtak a népszavazás kudarcától. Elkezdték hát szorongatni Ferencet. Aki szombaton úgy sejthette – és amúgy is bögyében volt János –, visszaszerezheti a becsületét, ha megpiszkálja a szabad demokratákat. Ha leteperi Jánost és a nagyképű, farok-csóválja-a-kutyát társaságot. Ágnes, a betegségreformer kiiktatása kiváló eszköznek tűnhetett.

Ferenc és a Péter-forgatókönyv, jutott eszembe egy lehetséges publicisztikacím vasárnap reggel.

Péter, az európai értelemben vett exminiszterelnök is így kezdte. Csak azért akart kardélre hányni egy szabad demokrata minisztert, hogy saját pártjában, amelynek tagja sem volt, megerősíthesse pozícióit. Szegény pasas.

Történhet-e minden kétszer ugyanúgy, ez most a kérdés.

Az is lehet, hogy Ferencnek mennie kell.

Az is lehet, hogy előre hozott választások jönnek, ha már az előre hozott próbaválasztások úgyis megvoltak.

Az is lehet, hogy kisebbségi kormányzás lesz, és az SZDSZ kivételesen nem csinál hogyishívjákot a szájából. Talán ez a legvalószínűbb. Ezt hétfő este annyira mondja mindenki, mintha előre megbeszélték volna.

És az is lehet, hogy nem lesz semmi. Pattognak egy darabig, zuhan a tőzsde, gyengül a forint, káromkodnak a devizahitelesek, cikkeket ír a világsajtó, és ennyi.

Mert azt sem szabad elfelejteni, hogy van az egész hajcihő lecsillapítására harminc nap. A szabad demokrata kormánytagok április 30-ával távoznak. Hogy miért nem azonnal, azt ők tudják.

Nincs alku? Van az, mindig, ha nagyon muszáj.