A kokain NEM MENŐ

29 éves vagyok, a médiában dolgozom, és egész jól megy. Ennél kevésbé menő állapot nem nagyon létezhet, de sajnos a továbbiak érdekében muszáj fájóan őszintének lenni. Húsz alatti nincstelen hullamosónak lenni sokkal menőbb lenne, viszont akkor az ismerőseim a kórházból kilopkodott gyógyszerekkel bódítanák magukat, és a kokaint, minden drogok legkevésbé menőbbikét, csak hírből ismerném. Így viszont az a helyzet, hogy tudom, miről van szó.

Magyarország egyik legkevésbé menő tulajdonsága, hogy minden, ami kicsit is eltér a prűd és hivatalos úttól, a szőnyeg alá van söpörve. Magyarországon például nincsenek homoszexuálisok. Néhány földalatti szórakozóhelyen, meg nyaranta a könnygáz és a repülő tojások közt az Andrássy úton igen, de szem előtt egyáltalán nem. A honfoglalás óta ebben az országban tucatnyinál kevesebb nyilvános coming out volt. A mai magyar közélet legnyilvánvalóbban homoszexuális elemei sem vállalják fel önmagukat, hanem inkább kitalált barátnőkről mesélnek a Story magazinnak.

Hasonló a helyzet az illegális kábítószerekkel. Élvezőik a büntethetőség miatt inkább a sötétben maradnak, a szélesebb lakosság pedig, még ha tudatában is van annak, hogy bizony vannak ebben az országban olyan emberek, akik ezt-azt szippantanak, szívnak és lőnek, meg van győződve, hogy ilyesmi csak két megyével odébb fordulhat elő, az ő rendes portája környékén soha. A kilencvenes években felnőve volt szerencsém az első olyan magyar generációhoz tartozni, amely annyit narkózhatott, amennyit csak akart. A rendszerváltás utáni években Magyarország gyorsan csatlakozott a művelt nyugathoz, és bár ma még mindig kevesebben kábítószereznek itthon, mint Európa nagy részén, a fogyasztói kedvnek csak az egyéni akarat szab határt, nem pedig a törvények vagy a lenyűgözően bőséges kínálat.

Ma már csak azok a magyar emberek nem drogoznak, akik tényleg nem akarnak. Füvet szív a tanár, extasyzik az autószerelő, gombázik a diák, heroinozik a munkanélküli, és kokainozik egy jól behatárolható réteg, amelyre mindjárt rátérünk. Éppen az a népszerűség ölte ki teljesen a menőséget a kábítószerből. Mindenki ezt csinálja, a lebukás veszélye a nulla körül van, és bár egészségesnek nem egészséges, a disznózsír, a pálinka és a piros Multifilter országában ez talán joggal nem érdekel egyetlen fogyasztót sem. Egyébként ha már muszáj lenne menő drogot választani, az minden bizonnyal a szpíd lenne. Fogyasztói öltöznek a legkevésbé nevetségesen, nekik van a legkevesebb világmegváltó gondolatuk, ők beszélik a legkevesebb hülyeséget, valamint az egész cucc egyszerű, mint a százas szög.

2008-ban Magyarországon a kokain a siker kábítószere. Ez már eleve elég cikin hangzik, hiszen – ahogy majd egyszer ebben a sorozatban ki lesz fejtve – sikeresnek lenni Magyarországon roppantul ciki életpálya. Ha a kedves olvasónak nincsenek kokain-rajongó ismerősei, elmesélem, kik élnek ma ebben az országban ilyesmikkel. Kokainozik a népszerű tehetségkutató tévéműsor zsűritagja. Kokainozik a bank fiatal osztályvezetője. Miután leforgatták a bank reklámját, kokainozik a fél stáb. Kokainozik a diszkóban az izmos vállalkozó, és kokainozik a barátnője, aki egyszer meztelen volt egy újságban. Kokainozik a szárnyait bontogató divattervező, és kokainozik a nagy nevű nemzetközi ügyvédi iroda budapesti részlegéből mindenki, aki még nem töltötte be a negyvenet.

Az előbbi felsorolásból világosan kiderül, hogy a kokain a révbe érés, az emberi életpálya legkevésbé menő szakaszának kábítószere. A mienknél szerencsésebb országokban ez nem feltétlenül van így, hiszen ott a kevésbé privilegizált rétegek is megengedhetik maguknak a kokaint. Nálunk viszont a grammonként tizenötezer forint körüli ár olyan belépési korlátot jelent, amelyet csak kevesek tudnak átugrani. A kokain státuszszimbólum, ami csak hozzátesz menőtlenségéhez. Olyan, mint a Porsche Cayenne és a Louis Vuitton-retikül: ízléstelen, hivalkodó és sokkal olcsóbban sokkal jobbat lehet kapni.

A kokain-bódulat nem azért olyan népszerű a béna felső-középosztály körében, mert lezsibbasztja a fogakat, hanem mert a menőség illúziójával tölti el a fogyasztót. És ez megint csak borzasztóan ciki: emberek, akikből a menőségnek még a szikrája is hiányzik, tizenötezer forintért néhány órára kiléphetnek a szörnyű cikiségből. Ahogy a Clash együttes nagyon szépen megénekelte Koka-Kola című számában, a kokain azt tölti meg élettel, akiben igazából nincs is ilyesmiből egy cseppnyi sem.

Ha pedig ez még nem lenne elég, a reménytelenül magyar hozzáállás a tudatmódosító szerekhez csak tetézi a cikiséget. Gondolom minden drága olvasó volt már az életben sörözni a haverokkal. Ezek azok a csodálatosan menő esték, amikor az ember néha meg tud állni a spiccnél, néha meg borzasztóan berúg, ám a hangulat végig baráti marad és tréfás, csak úgy repkednek a menőnél menőbb poénok és viccek. Tombol a buli, tehát. Meggyőződésem, hogy aki az alkohol helyett illegális kábítószereket választ, az csak úgy tud menő maradni, ha ezeket csupán segédanyagnak tekinti a szórakozáshoz. A gondok elűzését várni ezektől, ne adj‘ isten még rájuk is szokni, halálosan ciki. És egyébként is teljesen lutri, hogy mikor lehet jó minőségű kokaint vásárolni Magyarországon.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!