Bolíviában feleslegesen meghalni = NEM MENŐ

Eduardo Rózsa-Flores és Magyarosi Árpád halálával kapcsolatban számtalan különös dolgot lehet említeni, az egyik legérdekesebbet, nevezetesen hogy milyen illusztris névsorban kapott helyet két magyar, mégsem vette észre szinte senki. Pedig a "nemzetközi hírű gázos arcok, akik Bolíviában rejtélyes körülmények közt haltak erőszakos halált" olyan elitklub, amelybe csak nagyon keveseknek sikerült eddig bekerülniük. Che Guevarát, a Rage Against The Machine együttes frontemberét néhányan említették, a két vadnyugati akcióhőst, Butch Cassidy-t és a Sundance Kölyköt viszont sajnos senki. Pedig ők lényegesen menőbbek voltak a híres rockénekesnél, ám hiába próbáltak bankrabló és lótolvaj múltjuk elől Dél-Amerikába menekülni, 1908-ban Dél-Bolíviában mindkettejüket agyonlőtték. A róluk készült film két címszerepét Paul Newman és Robert Redford alakították, aminél többre bűnöző nem nagyon viheti. Sajnos erre Rózsa-Floresnek és Magyarósinak nincs sok esélye. Egzotikus halálukon kívül bennük aztán nem volt semmi menő.

Kevés dolog világos ebben az egész ügyben, az azonban egyértelmű, hogy szegény Magyarosi (akinek honlapja sajnálatosan és lehangolóan beszédes) csak megvezetett kishal volt a lényegesen tapasztaltabb Rózsa-Flores mellett. Ez utóbbiról sok jó nem mondható el, érdekesnek viszont érdekes figura volt. A magyar-bolíviai-zsidó-horvát-szélsőbaloldali-szélsőjobboldali-muszlim karrier nem vall ép észre, viszont azt azért el kell ismerni, hogy kevés ember tud élete során ekkorákat kanyarodni. És akkor azt még nem is említettem, hogy a legenda legújabb részlete szerint még az őszödi beszédet is Rózsa-Flores szivárogtatta ki.

Ha jól értelmezem Rózsa-Flores mítoszát, az teljes egészében arra épült, hogy hősünk a kilencvenes évek elején a balkáni háborúban fegyveres csapatokat vezetett a horvátországi magyar kisebbségek védelmében. Ez állítólag bátor és nemes tett volt. Van egy rossz hírem: nem volt az. Sőt. Bátornak talán bátor, a nemesnek viszont éppen az ellentettje. A balkáni háború éppen azért tudott olyan sok évig olyan véres lenni, mert mindkét fél tele volt ilyen idióta fiatalemberekkel, akik elhitték a politikának, hogy a másik ütött először, és aki nem csap vissza, az nem férfi, és pláne nem igazi hazafi. A tény, hogy speciel tényleg nem a horvátok ütöttek először, nem sokat változtat a tényen: Rózsa-Flores, aki a kereszteslovag szerepében tetszelegve nem riadt vissza az ártatlan civilek saját kezűleg lemészárlásától sem, csak annyival volt jobb Arkan kapitánynál, amennyivel kisebb pályán játszott.

Nem véletlen ám, hogy Rózsa-Flores éppen Bolíviában végezte. Az országot jelenleg éppen kettészakadással fenyegető belső konfliktus nagyban hasonlít a Jugoszláviát szétszabdaló háborúra: egyik félnek sincs igaza. Bolívia messze, de messze Dél-Amerika legnyomorultabb országa, amelyet három, nagyjából egybeeső etnikai, gazdasági és földrajzi vonal szab ketté. A nyugati, magashegyi, többnyire indiánok lakta, koldusszegény országrész áll szemben a keleti, alföldi, inkább fehérek által uralt, relatíve gazdag vidékekkel. Evo Morales elnök, akit a teljesen konfúz hivatalos verzió szerint Rózsa-Flores, Magyarósi, valamint az életben maradt Tóásó Előd el akartak tenni láb alól, a szegény indiánok embere, gyakorlatilag az ország első újkori vezetője, aki ezt a tábort képviseli. Santa Cruz városa, ahol a két magyart lelőtték, a gazdag bolíviaiak fővárosa, szemben a hivatalossal, a koldusszegény, az Andok négyezer méter felé nyúló hegyoldalaira épített La Pazzal, amely jó eséllyel indul a világ legélhetetlenebb nagyvárosa címért.

Latin-Amerika ma Moralestől kezdve a Castro-testvéreken és a venezuelai Hugo Chávezen át a brazil Luláig tele van a marxizmus-leninizmussal több-kevésbé szoros kapcsolatot ápoló vezetőkkel. A világon talán éppen ezen a kontinensen állnak a legközelebb a viszonyok ahhoz, amit osztályharcnak szokás nevezni, nagybirtokokkal, nincstelen parasztokkal és elképesztő társadalmi különbségekkel a szegények és a gazdagok közt. Az egyik oldalnak kicsit jobban van igaza - a nincsteleneknek -, a másik viszont kicsit menőbb - a haciendáikon faszénen kecskebébit sütő, fehér öltönyben és panamakalapban ücsörgő gazdagok. Viszont mindkét oldal vezetőinel módszerei undorítóak, a katonai diktatúrára és a tömegbe lövetésre hajlamos gazdagoké és a populista csődtömeg szegényeké egyaránt. Így normális ember egyik mellé sem áll, ha nem muszáj, azaz nem születik eleve Bolíviában. Vagy úgy jár, mint Che Guevara, aki nemzetközi forradalom-turnéja utolsó állomásán képtelen volt felfogni, hogy a babonás, keményfejű, az évszázados megaláztatások nyomán a katolikus egyházig bezárólag minden idegenből kiábrándult indiánok nem igazán fogékonyak a békeharcra.

Valószínőleg soha nem fogjuk megtudni, hogy mit kerestek Bolíviában a lelőtt és letartóztatott magyarok. Már csak azért sem, mert minden bizonnyal ők sem tudták hajszálpontosan. A legvalószínűbb az, hogy könnyű áldozatai lettek egy olyan játszmának, amelyet az ország két fele, összeesküvés-elméletek hívői szerint pedig rajtuk keresztül a CIA és a Nemzetközi Vörös Erők vívnak egymással. Az, hogy aki hülye, haljon meg, védhető álláspont, ám talán nemzeti külpolitikai doktrínává nem kellene emelni. Pedig ahogy a magyar diplomácia reagált erre az ügyre, az nagyjából ezt sugallta. Értem én, hogy a francnak van kedve ilyen balhékkal foglalkozni, és őszintén sajnálom a Buenos Aires-i magyar követségnek azt az alkalmazottját, aki most kénytelen lesz La Pazban legalább tessék-lássék intézkedni, de egy ország gondoskodjon már minden állampolgáráról, függetlenül attól, hogy él-e még, illetve hogy életében mit gondolt az éppen uralkodó kormányról.

Ha Redford és Newman nem is jön össze, Rózsa-Floresék életében és halálában van egy jó filmnyi anyag. Csak ne romantikus akciófilm legyen, hanem kellemetlen emlékeztető arról, hogy mennyire nem menő ismeretlen pályán, nagy mellénnyel besétálni a nagyfiúk puskájának célkeresztjébe.