Offshore-on sírni = NEM MENŐ

Kezd ez unalmas lenni. Idegen szó, gazdagok csinálják, ennyi elég is ahhoz, hogy valami reménytelenül és örökre népszerűtlen legyen Magyarországon. Az utóbbi tíz napban az offshore kifejezést gyülölte mindenki, és ha a tendencia folytatódik, attól tartok, néhány hónapon belül már a nekrofília is szitokszó lesz, ha véletlenül kiderül, hogy a legmagasabb politikai körök is hódolnak e különös hobbinak. És az is borzalmasan unalmas, hogy sajnos a köznek már megint nincs igaza.

Teljesen azért ne kavarjuk össze a dolgokat: Simor András jegybankelnök például az elmúlt héten igenis a cikiség legmélyebb bugyraiban mártózott meg. Ráadásul úgy, hogy nem is lökte senki: szívesen ugrott ő oda fejest magától. Bár a Magyar Nemzeti Bank elnökét nem demokratikusan választják, ettől még a tisztség viselője nem engedheti meg magának, hogy eljátsza a szórakozott professzort, aki egyik évről a másikra hirtelen elhagy 800 000 000 forintot. Ezt a kedves olvasó büntetlenül megteheti - és minden bizonnyal szinte napi rendszerességgel meg is teszi, miközben reggel elér a mosdótol az alsóneműjéig - ekkora hatalmasságtól, aki ráadásul mindannyiunk pénzének szakértőjeként funkcionál, talán túlzás ez.

Mint ahogy az is túlzás, ha valaki, aki saját vagyonának gyarapodását éppen a jókor jó helyen székelő offshore cégekbe menekített pénzeknek köszönheti, hirtelen a Nemzeti Offshore-ellenes Liga elnökeként intéz gyújtó hangú beszédeket éppen e gyakorlat ellen. És az sem szép ám, ha valaki fél karrierjében offshore-trükköket oktatott a cégéhez tanácsért fordulóknak, ma pedig szintén az említett Liga prominense. Nem mutogatok senkire, ha esetleg valaki a Bajnai kormány egyik frissen kinevezett miniszterére ismerne, okolja csak az agyát vérként elborító kommunista-ellenességét, ne a józan eszét.

Azonban attól, hogy Magyarországon nem mindenkiről lehetne megmintázni a politikusi erkölcs alul Iustitia, felül Minerva szobrát, a fennálló törvényeket betartó gazdasági ügyeskedést még nem kellene köpdösni. A Kajmán-szigetek valóban nem egészen kóser(ek?), de hogy mi az olyan nagy baj azzal, ha valaki inkább Cipruson, az úgynevezett Európai Unió egy másik országában adózik, azt fel nem foghatom. Ciprus néhány éve még valóban offshore-paradicsom volt, ahol kontroll nélkül lehetett a zavarosban halászni, cégeket varázsolni és eltüntetni, anélkül, hogy erről a magyar adóhatóságok értesültek volna. Ez azonban ma már egyáltalán nincs így, egy ciprusi cég pont annyira bűnözés, mint egy svájci bankszámla: semennyire. A befektető megnézi, milyen adórendszerek vannak a piacon, és kiválasztja a neki kedvezőt, ami mit ad isten, nem a magyar, hanem a mediterrán.

Az EP-választások kapcsán igen divatos azon elmélkedni, hogy mi a fene olyan jó ebben az Unióban. A válaszok vegyesek, de hogy a munkaerő és a tőke kvázi szabad áramlása a tagországok közt örvendetes fejlemény, azzal talán kevesen vitatkoznának. Akkor meg mi a baj? Hogy valaki nem akkora hazafi, hogy a magyar államnak fizesse ki a teljes adóját, hanem legalább az ügyeskedhető résszel ügyeskedik is? Az is mondjon le, aki szlovák rendszámú autót vezet, vagy most akkor mi van? Mellesleg a szlovák rendszámú autó, szemben a ciprusi céggel valóban csalás, hiszen a tulajdonosa azt hazudja, hogy ő az évnek több, mint felében Szlovákiában tevékenykedik.

Még fogasabb az a kérdés, hogy a jelenlegi magyar ellenzék miért akarja fejét venni valakinek csupán azért, mert a magyar helyett a ciprusi megoldást választotta. Emlékeim szerint a magyar ellenzék enyhén homályos gazdasági programjának talán legfontosabb eleme a sürgős és radikális adócsökkentés ígérete. Amire miért van szükség ezen ellenzék szerint? Azért, mert a magyar vállalkozásokat gúzsba kötik az irreálisan magas adóterhek, így pedig nincs se növekedés, se prosperitás, se semmi. No hát az isten szerelmére, a pénzüket Cipruson átszivattyúzó vállalkozók, is pont így gondolják. Hogy ennyit nem hajlandóak fizetni. Akkor meg mi a baj? Hogy már akkor meg merték lépni a magas adók eltörlését, amikor Orbán Viktor még nincs hatalmon?

Miközben felhívnám a figyelmet, hogy ez a cikk nem róla szól, mindenképpen idézném Orbán úr múlt heti szavait, mert nagyon szorosan kapcsolódnak a témához. Szerinte Magyarországon "azok az emberek, akik munkából akarnak megélni, alig, csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem boldoguknak", viszont akik "inkább a spekulációra és a szélhámosságra alapoznak, azok élnek, mint Marci Hevesen". Orbán Viktornak hibái ugyan vannak, a közhangulatot azonban általában jól szokta felmérni. Ez pedig Magyarországon jelenleg azt mondja, hogy mi magyarok mind a tönk szélén egyensúlyozunk, aki itt sikereket ér el, az csal, hazudik, illetve egészen egyszerűen nem magyar.

Ez nem kognitív disszonancia, ez valami annál is sokkal súlyosabb. Amikor egy társadalom arról igyekszik meggyőzni magát, hogy az utcákon előforduló drága gépkocsik, a domboldalakon épülő szép házak kivétel nélkül mind bűnözők tulajdonában vannak, hiszen a társadalomnak valójában csak azok becsületes tagjai, akiknek kilóg a seggük a gatyájukból, és soha a büdös életben nem volt semmilyen anyagi természetű sikerélményük. Ahelyett, hogy büszkék lennénk azokra, akiknek van annyi pénzük és eszük, hogy Cipruson nyaraltassák a vagyonukat, és azt mondanánk, amit Kohn bácsi, tehát hogy ügyes, marad az irigység és a fújolás.

Tisztában vagyok azzal, hogy a gazdasági válság okán egyébként is pénz- és pénzember-ellenes hangulatban nehéz az ilyen ügyleteket szimpatikusként beállítani. Azzal meg pláne, hogy egy közszereplő ne csak betartsa a törvényeket, hanem legalább egy kicsit mutasson egyenes gerincet is. Ettől azonban teljesen független az, hogy ciprusi cégeket tulajdonolni, ezekkel üzleti kapcsolatban állni, különösen ha ezek az Európai Unió keretein belül működnek, teljesen helyénvaló. Ravasznak, sikeresnek és dörzsölt üzletembernek lenni mindig menő. Sírni meg nem az.

(Több ötletért is köszönet Baksa Rolandnak.)