Meleg méltóság = MENŐ

Ön nem akarja agyonverni a melegeket, leszbikusokat, transzneműeket és mindenféle elvbarátaikat? Kérem ugorja át a következő két bekezdést. Ha viszont ön olyan, aki pont, hogy jól agyon szeretné verni a melegeket, leszb szóval a ROHADT BUZIKAT, kérem fáradjon a következő bekezdéshez.

Szóval ön gyűlöli a BUZIKAT. Emberi, elfogadható érzés ez, és önnek joga is van hozzá. Nekem is vannak ilyen ismerőseim, és semmi bajom, amíg a gyűlölködést otthon, a négy fal közt művelik. Engem - minket! - csak az zavar, amikor ezt az aberrációt kiviszik az utcákra, gusztustalan ruháikban rázzák magukat, és időről-időre lakhatatlanná teszik a várost. Arról nem is beszélve, hogy ezt kiskorúak előtt teszik, akik hiába születtek egészségesnek, esetleg megfertőződhetnek a rossz példát látva. Mindezek ellenére el tudom fogadni az engesztelhetetlen gyűlöletet, hiszen nem vagyunk mindannyian egyformák. Egy közös célunk azonban biztosan van: a béke, a jólét és a fontolva haladás.

Ahogy azt nyilván önök is tudják, a világon nem mindenhol van ilyen köcsögparádé. Budapest ebből a szempontból is pont két világ találkozásánál fekszik. Néhány száz kilométerre nyugatra, Bécsben az éves buzifesztivál több tízezres népünnepély, amelyen ma már szinte mindegyik politikai erő képviselői is részt vesznek. Néhány száz kilométerre (dél)keletre, Belgrádban viszont csak egyszer próbálkoztak ennek a fertőnek a megrendezésével, ám azt úgy szétverték a helyi szélsőjobboldali erők, hogy azóta is csend van. Még keletebbre, Oroszországban nem is engedélyezik az ilyesmit. Abban nyilván mindannyian egyetértünk, függetlenül attól, hogy támogatjuk-e a far túrását, hogy Londonban és Párizsban csak jobb, mint Murmanszkban és Novoszibirszkben. Nem vagyunk mi szlovákok, akiknél soha nem is volt ilyen felvonulás! Így hát én csak arra kérném önöket, akik gyűlölik a buzikat, hogy vegyenek egy nagy levegőt, a tojásokból inkább rántottát készítsenek, és örüljenek, hogy még ha egy ilyen undormánnyal is, de Magyarország közelebb került Európához.

Ha ön gyűlöli a buzikat, felesleges tovább olvasnia.

---

Mondom, felesleges. Itt van inkább egy szexi kép Morvai Krisztináról!

---

Na, megszabadultunk a fogyatékosoktól, térjünk a lényegre és az észérvekre. Heteroszexuális, meglehetősen liberális férfi vagyok, aki minden alkalommal meglepődik, néha még zavartan el is fordul, ha Európa nagyvárosait járva az utcán egymást szerető férfiakat lát. Néhány hónapja a kezembe került egy cikk a világ egyik legbefolyásosabb, mit ad isten homoszexuális bloggeréről, amely cikk mellett illusztrációként ez a szakállas, maciszerű férfi pihentette fejét élettársa, egy jóvágású szőke herceg ölében. Emlékszem, percekig meredtem a képre, és furcsán kényelmetlenül éreztem magam. Hiába támogatom a melegházasságot, sőt, még azt is, hogy az azonos nemű párok is fogadhassanak örökbe gyerekeket, én már valószínűleg soha nem fogom megszokni a meleg párok látványát.

A furától, az ismeretlentől, ami nincs velünk kisgyerekkorunk óta, ha nem is tartunk, de legalábbis kényelmetlenül érezzük magunkat a közelében. Európában az utóbbi kétezer évben a homoszexualitást nyíltan nem nagyon lehetett felvállalni, így nem meglepő, hogy most, amikor szerencsére ők is egyre szabadabban élhetik az életüket, a heteroszexuális többség egyik lábáról a másikra áll zavarában. Ez teljesen természetes érzés, amiért senkinek nem szabad szégyenkeznie. Arra viszont mindenkinek kötelessége törekednie, hogy azoknak az embereknek, akiknek az arányát valahova három és tíz százalék közé helyezi minden szakértő, semmivel se legyen nehezebbek a mindennapjaik, mint a heteroszexuális többségnek.

Magyarországon nem pokoli, de nem is könnyű a homoszexuálisok élete. Aki nem olyan szerencsés, hogy különlegesen toleráns családban szülessen, aki nem olyan emberek közt dolgozik, akiknek ez nem jelent gondot, annak kegyetlen megpróbáltatásokon kell átesnie, sok esetben pedig gyakorlatilag kettős életet is kell élnie. Ez bizony nem valami kellemes. Ők nem mehetnek kézenfogva az utcán, nem válthatnak feltűnően szerelmes pillantásokat, és nem is próbálhatják felcsípni a nekik tetsző férfit/nőt egy irtózatos verés veszélye nélkül.

Ahogy a maratoni futók, a Szent Jobb-körmenet résztvevői és egyéb szubkultúrák, a homoszexuálisok is csak annyit szeretnének, hogy egy évben egyszer önmagukként, szabadon vonulhassanak fel a városban, ahol élnek. Ehhez bizony egy olyan közösségnek, amelynek a mindennapjai nem mindig rózsásak, elemi joga van. Senkinek nem kötelező részt venni, még nézni sem, és aki komolyan azt hiszi, hogy egy gyerek attól, hogy lát néhány férfit színes tangában, menten bebuzul, az nyugodtan tarthatja befolyásolható csemetéjét hét lakat alatt ezen a délutánon.

Azok a homoszexuálisok (bocsánat, az LGBT közösség tagjai), akik részt vesznek a budapesti megmozdulásokon, nem magamutogató buzik, ahogy azt a magyar társadalom jelentős része, köztük sajnos egyéb témákban magukat liberálisnak és toleránsnak tartó egyedek is képzelik. Budapesten részt venni egy ilyen meneten ma még jelentős bátorságot igényel, így talán nem annyira meglepő, hogy homoszexuális közösség kevésbé extrovertált, sokszor rejtőzködő tagjai nem merik képviseltetni magukat. Így volt ez az első melegfelvonulások idején még New Yorkban is, aztán ahogy konszolidálódott a helyzet az évek alatt, úgy lett népesebb és egyre átlagosabb a közönség. Ha az elmebetegeket nem hagyjuk elkanászodni, minden bizonnyal ez a sors vár a budapesti felvonulásokra is.

Megjelennek persze férfiak bőrnadrágban, sőt nőnek öltözött férfiak is, akik tollboát és szegecses tangát viselnek. Hogy bennük hogy képesek emberek közerkölcsöt sértő szennyet látni, ahogy azt tette például most a saját magához képest is nagyon mélyre süllyedő BRFK, nem pedig egy rakás vidám, furcsa, vicces figurát, azt fel nem foghatom. Senkit nem bántanak, csak harsányak és furcsák. Miért kellene már megint fellépni a vidámság ellen?

Ismétlem: se egyetérteni nem kell, se részt venni. Aki azonban tényleg azt képzeli, hogy a belgrádi, a moszkvai, sőt, a jeruzsálemi út a kívánatos, annak csak a világ egyik legbutább, Magyarországon mégis igen népszerű válaszcsapásával tudok szolgálni. Oda lehet költözni.

Végül pedig álljon itt a homoszexualitással kapcsolatos kedvenc idézetem Stephen Fry angol színésztől és intézménytől:

"A homofóbiának általában semmi köze a szexhez. A szodómia sokkal ritkább a melegek közt, mint azt az emberek képzelik. Az anális szex valószínűleg nem sokkal gyakoribb a homoszexuálisok, mint a heteroszexuálisok közt. ... Se nem a díja, se nem a célja, se nem a beteljesülése a homoszexuális kapcsolatoknak. A szodómia nem az a teljesítmény, amivel a homoszexualitás egyáltalán megszületik. A szodómia nem a homoszexualitás megvalósulása vagy sorsa. A szodómia annyira feltétele a homoszexualitásnak, mint egy Volvo birtoklása a középosztálybeli létnek, ahogy azt az ostoba és olcsó elmék elképzelik. A szodómia gyakorlása körülbelül annyira kötelező része a homoszexualitásnak, mint a desszert a vacsorának. Van, aki követeli, és egyből repetát is kér. Van, aki látni sem akarja. Van, aki egyszer megkóstolja, és egyből hányingere lesz. A homoszexuális világban egymillió olyan dolog van, amely kivűl esik az ánuszgyűrű vonzáskörzetén. Amitől a buzigyűlőlők sikítófrászt kapnak, amitől igazán ki tudnak akadni, amitől tényleg felfordul a gyomruk az a legrémisztőbb és legrémségesebb emberi vonás: a szerelem. Hogy valaki szerelmes lehet egy vele azonos neműbe. Ez az, amit a homofób igazából nem tud elviselni."