Gedeon, Johanna
2 °C
21 °C

Fikázni = MENŐ

2009.11.06. 13:09 Módosítva: 2009-11-06 14:50:07

Ez lett a végső szitokszó. A legmocsosabb szégyenfolt. A szubkultúra, amelyhez annyira ciki tartozni, hogy senki nem vallja be tagságát. Most azonban elértünk a pontra, ahonnét már nincs hova hátrálni. A fejlett világ elfeledett, munkanélküli és mélyszegény, ám fehér családjaihoz hasonlóan fel kell emelnünk a fejünket, és ha már úgysincs senki, aki mellénk álljon, büszkén beleordítani létezésünket az undorító, politikailag korrekt médiába. Nem elég, hogy fikázunk, még élvezzük is. Sőt, büszkék vagyunk rá.

A fikázás nyilvánvalóan egykorú az emberiséggel. A fikázáson siránkozás sem lehet sokkal fiatalabb. Az első barlangrajzoknál már biztosan volt valaki a törzsben, aki ahelyett, hogy a festékes embert dicsérte volna minden közepesen jól kanyarított mamutagyar után, csak akkor szólalt meg, amikor észrevette, hogy valamelyik hülye öt lábat rajzolt a barlangi medvének. A rosszalló dörmögésre pedig biztosan földhöz vágta valaki az ecsetet, majd fél órát ordított arról, hogy az pofázzon, aki tud jobbat rajzolni, és egyébként sincs semmi baj az ötlábú medvével, nagyon sokaknak kifejezetten tetszik, nyilvánvalóan nekik van igazuk, nem az egyetlen akadékoskodónak. A fikázó és a sértett lefikázott azóta is idegesítik egymást korokon és kontinenseken át, és ez a leosztás nem is nagyon fog változni, amíg ember él a földön.

Magyarországon szokás szerint kicsit máshogy alakultak a dolgok. Miután mindenki kiörvendezte magát a rendszerváltáskor kitörő sajtó- és véleményszabadságon, már a kilencvenes évek közepén megjelentek az első hangok, amelyek a fikázás sürgős és teljes körű leállítását követelték. Ugyanezek a hangok szólaltak fel később az elbulvárosodás ellen és az értékközvetítő média szükségessége mellett is. A többség azonban ahelyett, hogy jót nevetett volna rajtuk, átvette a sopánkodó tempót. A közvélemény gyorsan le is osztotta a gonosz szerepeket: a tévé dönti bulvárba a nemzetet, az írott és internetes sajtó pedig mindent lefikáz.

Néhány év alatt odáig jutottunk, hogy már minden vélemény fikázásnak minősült, még az is, amelyikben tényleg semmiféle dorgáló hangnemre nem lehetett bukkanni. Mi, akik nem csak gyakoroljuk a fikázást, hanem kezünket összedörzsölve, fejhangon kacarászva, görbített hátunkkal púpot formázva élvezzük is ennek művelését, ezt különösen nehezen viseljük. A szakma súlyos felhígulásához vezetett a fikaellenesek forrófejűsége, amely a nyilvánvalóan fikamentes gondolatokat is annak minősítette. Lesz szíves mindenki csak azt nevezni fikázásnak, ami tényleg az. Magyarországon szerencsére abból is van elég.

Mi, akik már áttörtük a hallgatás falát, és nyilvánosan is fel merjük vállalni a fikát, örvendünk a hazánkat elárasztó mennyiségnek. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy azoknak is el kell ezt fogadniuk, akik Magyarországot inkább virágos rétnek szeretnék látni, Ahol mindenki mosolyog, és mindenki szigorúan a jobboldalra húzódik a szivárvány tetejére vezető mozgólépcsőn.

Egyrészt mert azon sírni, hogy a médiában sok a fika, pont olyan értelmi szintre vall, mint kiborulni az esti tévéhíradón, amiért már megint csak szörnyűségek vannak benne. Az a helyzet, hogy ahogy hír csak korrupció, földrengés és az atomholokauszt lehet, ugyanígy csak arról érdemes nagy nyilvánosság előtt véleményt mondani, amivel valami nem stimmel. Csak nagyon ritkán van szükség és igény dicséretre és fejsimogatásra.

Másrészt én nem tudom, hogy mi a fenéről beszélgetnek a fikázáson kiborulók, amikor péntek este söröznek a szintén galamblelkű barátaikkal, de mi, szemét állatok imádunk egymással csipkelődni. Megjegyzéseket teszünk egymás nemi életére, frizurájára és kedvenc focicsapatára, fricskázunk és froclizunk hajnalhasadásig. Közben természetesen egyetlen pillanatra sem veszítjük el a humorérzékünket. A világ pedig már nem olyan, hogy czilinderes emberek máshogy beszélnek a köz és máshogy a barátaik előtt. A fikának ugyanolyan helye van a médiában, mint a magánszférában.

Harmadrészt pedig nem tudom, hogy feltűnt-e ez a fikázáson kiborulóknak, de ez itt Magyarország, ahol borzasztó sok dolog nem stimmel. Nehéz az ilyesmit pontos matematikai képlettel leírni, de ne mondja már nekem senki, hogy ha mindent összevetünk ebben az országban, a belvárosi bérházak homlokzatait, a focit, a divatot, a kutyaszart meg minden egyebet, akkor 20-80 aránynál kedvezőbb jön ki a megfellebbezhetetlenül tökéletes dolgok javára.

Ha pedig valami megérdemli a fikát, akkor rá kell önteni legalább két vödörrel. Minél cifrábban, mert úgy szórakoztató csinálni is, meg nézni is. Aki pedig csinálja, ne szégyellje. A szép magyar hagyományokat illik büszkén ápolni.