Magyar önpusztítás = NEM MENŐ

Egy hét alatt az is megtudott mindent Stohl Andrásról, aki direkt nem néz tévét, direkt nem jár színházba, és direkt távol tartja magát a magyar macsó e speciális, vadászpuskás-félrekúrós változatától. Mindenki tud a balesetről, a piáról, a drogról, a kocsiban szétdobált üvegekről, a hátsó ülésen hagyott haditechnikai eszközről, a viagráról. És mindenki ugyanazt gondolja: menjen a picsába.

A felháborodás és a gyűlölet jogos. Részegen vezetni eleve taplóság, elmenekülni, megpróbálni az asszonnyal elvitetni a balhét pedig olyan gyávaság, ami egy ilyen öntelt vadkannak különösen rosszul áll. Az ilyen ballépéseket a világon mindenhol a közönség megvetése sújtja. Magyarországon viszont az az érdekes, hogy ez a pillanatnyi megvetés soha nem csap át az önpusztító, mindenre és mindenkire szaró sztár istenítésébe. Egy olyan férfi, aki már sokadszor veszélyezteti környezete és önmaga életét, aki nyilvánvalóan képtelen uralkodni függőségein egy idő után népi hőssé válik. Nálunk ez soha nincs így, és nagyon kérem, senki ne jöjjön azzal, hogy ennek a magyar nép erkölcsössége, a jót és a rosszat tökéletesen elválasztani képes jelleme az oka.

Egészséges országokban egy sztár lehet rossz is. Nálunk nem. A híres magyar emberekről kialakított képbe néhány pohár bor a legtöbb bűn, ami beereszthető. A magyar sztár nem vedel hányásig, nem drogozik a magatehetetlenségig, és nemi életet is csak keresztyéni korlátok közt él. Az, amit dögnek, rockandrollnak, coolnak, ne adj' isten menőnek hívunk, az vagy egyáltalán nincs meg ezekben az emberekben, vagy a róluk tájékoztató média annyira eldugja, hogy lehetetlen róla értesülni.

Stohl András balesete mellett a nemzetközi sztárszcéna másik nagy sztoriját a héten Pam Grier és Richard Pryor évtizedekkel ezelőtti kapcsolatának most felszínre bukkanó részletei jelentették. Pam Grier egyébként egy fekete színésznő, akit a magyar közönség leginkább a Jackie Brown című Tarantino-film címszereplőjeként ismer, míg Pryor minden idők talán legnagyobb komikusa. Grier visszaemlékezéséből róluk most az derült ki, hogy Pryor, aki egyszer annyira betépett, hogy meggyújotta saját magát, egy időben annyi kokaint használt, hogy a népszerű kábítószer érzéstelenítő hatását a művésznő orális szex közben rendszeresen a saját fogínyén is érezte.

Pryor és Grier, Paris Hilton és Lindsay Lohan, Lemmy és Axl viselt dolgai néhány szentfazékot leszámítva nem zavartak soha senkit. Elsősorban azért, mert ők – bármilyen furcsán is hangzik is ez ilyen roppantul híres emberek esetében – soha nem csináltak úgy, mint akik az esendő halandók felett állnak. Szexuális életüket, szombat estéiket soha nem hazudták feddhetetlennek. És nem is volt soha Ancsika nevű élettársuk.

Stohlnak és a többieknek pedig nem csak Ancsika jutott, hanem a folyamatos, gusztustalan képmutatás is. Rá lehet ezt fogni az ehhez asszisztáló, szemforgató magyar bulvármédiára, de az a helyzet, hogy ha ezek a hírességek nem ragaszkodnának tökéletességükhöz, akkor a Story, a Blikk meg a többiek vígan megírnák az önpusztító kilengéseket is. Nálunk viszont az a helyzet, hogy még az a Stohl András sem volt képes a nyilvánosság előtt kijelenteni, hogy ő bizony vedel, mint a gödény, szerteszét kefél, mint a nyúl, és drogozik, mint a - öööööööö???? milyen állat drogozik???? -, aki egyébként mindezekkel már többször meg is bukott.

Máshol a hírességek általában szabadosabban viselkednek, mint a pórnép, és nem is félnek beszélni kilengéseikről. Nálunk ez a különösen prűd sztárkultúra viszont odáig kitartott puritánsága mellett, hogy már eldugott kistelepüléseken is több szex, erőszak és szórakozás van, mint amennyit egy magyar híres ember magáról bevallani képes.

Stohl alávalóságát így kétszeresen is ildomos kinevetni. Egyfelől mert egy embertársai életét veszélyeztető barom, másfelől pedig mert egy olyan ájtatos pojáca, aki még ahhoz is kevés, hogy felvállalja a szexet, a drogot és a rockandrollt.