Egymást verő focidrukkereken felháborodni= NEM MENŐ

Minden médiafogyasztónak van kedvenc műfaja. Van, aki a sportnál kezdi az újság bújását, más a tévéműsornál, megint más a véres-szexes bulvárhíreknél, és olyan aberráltak is vannak, akik 2010-ben véleménycikkeket olvasnak. Talán hóbortos különcnek tart mostantól a drága olvasó, de én a legjobban azt szeretem, amikor a média úgy összezavarodik, hogy még felháborodni és hisztizni is képtelen.

Az úgynevezett bulvár és a még úgy nevezettebb komoly média ritkán jön zavarba, hiszen az évszázadok alatt kifejlesztett közhelyek minden hírre ráhúzhatók. Még egy szeptember 11. is csak néhány perces zavart tud okozni, aztán beindul a gépezet, és olajozottan megy, ameddig kell. Tudja a New York Times mit kell tenni, ha elnökválasztás van, és a Blikk is tudja mi a dolga, amikor a rendőrség kutyák által szétmarcangolt csecsemő holttestére bukkan. Tudják, milyen képet kell tenni a címlapra, mekkora betűvel kell szedni a címet, milyen véleményt kell megfogalmazniuk az erre a feladatra tartott kollégáknak.

Amikor viszont húsz-húsz jól megtermett fiatal férfi kimegy valami mezőre, hülyére verik egymást, és az egészet videóra veszik, megáll az újságírói tudomány. Így történt ez most is, amikor néhány hete valami olyan logikát követve, amit e sorok szerzője sem egészen ért, a magyar média elkezdett foglalkozni az egymás fejét szervezett keretek közt már évek óta gyepáló futballszurkolókkal (huligánokkal? ultrákkal? fanatikusokkal).

A bizarr helyzetet az idézi elő, hogy ezeknek a bunyóknak a résztvevői egyrészt egyáltalán nem akarnak bekerülni a mainstream médiába, másrészt semmiféle bűncselekményt sem követnek el. Vagy ha igen, akkor azonnal le kell csukni mindenkit, aki hálószobája függönyei mögött a szadomazó szexnek hódol. Ez pedig egészen különös helyzet, hiszen az újságírók ahhoz vannak szokva, hogy vagy szereplési kényszerrel küzdő figurákkal kell foglalkozniuk, amibe a politikus és a világ leghosszabb lábkörmű embere egyaránt belefér, vagy olyanokkal, akik valami rosszban sántikálnak.

Ezek a fiatalemberek viszont semmit nem csinálnak azon kívül, hogy egy sokak szemében különös hobbinak hódolnak. Nagyjából mint a macskák tucatjaival együtt élő öregasszonyok. Szegény média viszont érzi, hogy ezzel foglalkozni kell, mert ez a kikapcsolódási forma van annyira bizarr, hogy számíthat a nézők-olvasók érdeklődésére. Egyszerűbb lenne a dolog, ha a hagyományos, stadionokban balhézásról lenne szó, mert azt joggal és nagy hangon lehetne elítélni, így viszont nehéz kiigazodni.

Különösen azért, mert az egészen nyilvánvaló, hogy ezek a bunyók, bármennyire is értelmetlenek, bátorságot és erőt, a média fogyasztói által egyértelműen pozitívnak tartott értékeket igényelnek. Lehet röhögni ezeken az egyszerű fickókon, amiért nem tudnak maguknak valami nemesebb, a társadalom számára hasznosabb elfoglaltságot találni, de attól még tény marad, hogy egy ilyen összecsapás bevállalásához tökös gyereknek kell lenni.

Miért rosszabb ez, mint a szervezettebb, szintén sérülésveszélyes sportok? Ez a menőbb, vagy a Fight Club? Az egész jelenség, mint az izgalmas, féllegális szubkultúrák szinte mindig, egyáltalán nem csak fekete vagy csak fehér. Az ilyesmitől meg a média és az azt fogyasztó nép kábelei is összekuszálódnak. Ami remek szórakozás.