Margit híd visszaadása = NEM MENŐ

Napok, órák vannak hátra a Margit híd részleges átadásáig, és rendes budapestiként most illik egy kicsit szomorkodni valami fontos örökre elvesztésén. Nem kell többé gondolkodni, hogy a Petőfi és az Árpád híd közt hol érdemes nekivágni az átkelésnek. Nem lesz többé lehetetlen időpontokban lezárva mindkét alsó rakpart valamilyen érthetetlen munkafolyamat miatt. És megint lesz forgalom a Szent István körúton, ahol több mint egy éven át nappal is lehetett cigánykerekezni az úttest közepén.

Hihetetlenül távolinak tűnnek azok az idők, amikor hónapokon át ment a találgatás, hogy mikor zárják már le az omladozó hidat, és hogy fogja ez végérvényesen ellehetetleníteni az autós közlekedést Budapesten. Nem is csak távolinak tűnik, hanem egyenesen egy rossz álomnak: a budapesti autós közlekedést ugyanis egyáltalán nem lehetetlenítette el a Margit híd lezárása. A Fő utca járhatatlanná vált, a Clark Ádám tér környékén hétvégi estéken még este tíz után is idegtépő dugókba lehetett futni, ellehetetlenítésről azonban szó sem volt.

Az első napokban voltak zavarok, ám mindenki gyorsan megtalálta a menekülő útvonalakat, végső esetben pedig átszokott a tömegközlekedésre. A Margit híd lezárása nem zavarta össze jobban a budapesti közlekedést, mint minden év szeptemberének első hete, amikor a gyerekeiket iskolába szállító autósok miatt bolydul fel a város, és hétfőn már reggel hétkor sem lehet semerre mozdulni.

Budapest – mint nyilván minden nagyváros – közlekedését nem a kiszámítható és előre bejelentett útépítések akasztják meg igazán, hanem az olyan váratlan események, mint egy közepes koccanás az Árpád hídon. Teljesen váratlan időpontban, teljesen váratlan helyen – mondjuk a Bécsi út legkülső részén, szombat délután háromkor – belefutni egy dugóba, és negyven percen át lépésben araszolni, az tudja csak igazán tönkre vágni a nagyvárosi ember életkedvét. A Margit-híd lezárásának bosszantó elemeit viszont simán feledtették a szórakoztatóak.

Ott voltak például mindjárt a legelején a taxisok, akik egy ideig azt hitték, hogy rájuk nem vonatkozik az átkelési tilalom, aztán gyorsan nagyot csalódtak. Hónapokig nem lehetett úgy taxiban autózni, hogy a sofőr ne tartson negyed órás kiselőadást arról, hogy ő valójában nem személygépkocsit vezet. Aztán ott volt a biciklisták és a gyalogosok háborúja, melynek központi kérdése az volt, hogy az előbbiek tekerhetnek-e át a hídon, és hogy a vázon ülve futólépésben bringalökdösés közlekedésbiztonságilag pontosan minek számít. Valamint hogy a robogós pizzafutárokra milyen törvény vonatkozik.

A Margit híd olyan fontos szereplő lett, mintha bárkinek valóban érzelmei fűződnének hozzá. Pedig minden bizonnyal egyetlen budapesti sincs, akinek pont ez lenne a kedvenc hídja, illetve aki mégis ezt mondja, az direkt fürdőzik a punkságban. Az Árpádon és a Lágymányosin tempósan lehet áthajtani, a Lánc- mégiscsak szimbólum, a Szabadság kvázi, az Erzsébeten átkelni Buda felé pedig simán a leglátványosabb dolog, amit Budapesten csinálni lehet. A Petőfi talán lehetne rosszabb a Margitnál, hiszen az utóbbin legalább egy szigetre be lehet jutni, csak sajnos azt sem nagyon. Milyen lehangoló már leszállni a villamosról, aztán a zöldbe szökellés helyett először is lemerülni egy gusztustalan aluljáróba?

Egy év éppen elég volt ahhoz, hogy mindenki megszokja az autóforgalom nélküli Margit hidat. Az úttest visszaadása nem szerencsés fordulat és a fejlődés jele, hanem csak visszatérés az unalmas, pöfögős hétköznapokba. Mennyivel jobb lett volna, ha valami egészen más történik.