Szent és profán – székely himnusz és trükközgetés

Lassan egy hete jelent meg egy bulvártévé reklámanyaga az Index nyitóoldalán – viszonylag nagy vihart kavarva, sok száz hozzászólást generálva. A vita számomra különösen érdekes volt, mivel azt egy „botrányos” kijelentésem generálta. Aki volt már ilyen beszélgetős műsorban, az tudja, ez nem az érvek és álláspontok pontos kifejtésének terepe. Mivel a kommentviharban is nagyon sok eltérő szempontot tulajdonítottak nekem, elmondanám, hogy mi a saját, „hivatalos” álláspontom.

Nem vagyok szólásszabadság-fetisiszta: de nem tudok olyan világot elképzelni, ahol ne lehetne akár egy himnuszról is véleményt mondani. Pontosabban, ha megerőltetem a fantáziámat talán el tudnék ilyet képzelni – de azt nagyjából kizártnak tartom, hogy mi valaha ilyen országban éljünk.

A „botrányos”  minősítés „a székely himnusz közepes műdal” volt. A műdalon nem érdemes sokat rágódni – ez ténykérdés, és annyit jelent: nem népdal, mint sokan hiszik egyébként. A közepesnek azért nem tulajdonítanék nagy jelentőséget, mert ez egy szubjektív vélemény. Ha valakit ez megnyugtat: énekből mindig is fel voltam mentve –, úgyhogy semmiképpen sem gondolnám szakértői véleménynek. (Bár megjegyzem, ilyenek is vannak, köszönöm a linkeket a kommentelőknek.)

A korrektség kedvéért: a negatív vélemények nagy része nem is ezzel foglalkozott, hanem azt rótták fel, hogy ha elvileg lehet is ilyet állítást tenni, de az adott helyzetben nem illő, bántó, irritáló ez a kritika. Az elmúlt napokban sok levelet kaptam, ezek nagy része, khm..., kevéssé dicsérő hangnemben fogalmazott. A gyalázkodások és fenyegetések érdektelenek. De a levelek és hozzászólások egy része nagyon elgondolkoztatott – és tulajdonképpen ennek a reakciónak a megírására is ezek késztetnek. Azokról a levelekről van szó, amelyeket Erdélyben, a Felvidéken és másutt élő magyarok írtak.

Szerintem általánosságban magyarnak lenni nem teljesítmény, hanem állapot – idehaza. A határokon kívül, kisebbségben viszont teljesítmény – a történelem, intézmények, előítéletek stb. miatt. Azzal együtt, hogy nem tekintem homogénnek ezt a csoportot, nyilván ez is tagolt, sokféle emberből áll. De mégis, természetesen van olyan, hogy kollektív történelem. És ezt nekünk, akik e történelem – viszonylag – szerencsésebb konstellációjába születtünk bele, illik észben tartani. Következésképp azt is, hogy mások a kohézió, a szolidaritás mechanizmusai és a kulturális identitás fenntartásának eszközei itt és ott.

Ebből a szempontból teljesen érdektelen, hogy mi az én véleményem a székely himnusztól – ha az mára spirituális jelentéssel bír az erdélyi magyarság számára, akkor nem illik abban a kontextusban kritizálni. A közel és távolabbi múltban a határokon túli magyaroknak épp elég megpróbáltatásban volt részük – én semmiképpen sem szeretném Budapestről „osztani az észt”. Igazuk van azoknak, akik azzal kritizáltak, hogy egy templomban sem megy az ember oda a hívőkhöz, és nem kezd el viccelődni a miseruha szabásán vagy Buddha pocakján, akármit is gondol az adott vallásról. Nem kétszínűség vagy gyávaság miatt, hanem azért, mert ez a civilizált és toleráns viselkedés egyik alapeleme.

Mentségemre: nem is ez történt. Hanem egy budapesti bulvártévé bulvárműsorában mondtam el ezt a mondatot. Ahol a beszélgetésben részt vevő urak egyike sem mutatott különösebb affinitást ezekhez az értékekhez. Talán nemcsak én éreztem disszonánsnak és farizeusnak, hogy egy celebbotrányokból élő bulvárlap főszerkesztője épp ezzel kapcsolatban kívánt ájtatos szemforgatással jobboldali révületbe esni. Ennyiben tehát szerintem téves a templom analógia.

Azt viszont nem mértem fel, hogy az információs korszakban nincs már lokális nyilvánosság. Ha az Index szerkesztői úgy akarják, ezzel a pár mondattal egy hétig többet szerepelek a címlapon, mint Benny Hill, Mick Jagger és Michael Jordan összesen. És az Index a hálózati korban – mint ez a hozzám érkező levelekből is látszik –, bizony globális eléréssel bír.

Másfelől  – mint ez hál' istennek szintén globálisan visszanézhető – én nem a székely himnuszról akartam beszélni, hanem annak trükkös politikai felhasználásáról és kiszipolyozásáról. A beszélgetésnek ez a része onnan indult, hogy a műsorvezető felvetette, hogy az elmúlt nyolc év kormányzása hozta létre Európa egyik legnagyobb szélsőséges pártját. Ez ennél minden bizonnyal bonyolultabb – és ezt már nem sikerült végigmondanom, mert a diskurzus elkanyarodott.

De így került elő a székely himnusz, amit a Fidesz rendezvényein 2002 és 2006 között a magyar himnusz után hivatalos rangra emelve énekeltek. Nem spontán – ez csak a mostani, 2010 választások után történt –, hanem a hivatalos dizájn részeként. Ez pedig nem más, mint politikai giccs – teljesen függetlenül a székely himnusz zenei minőségétől. A direkt, aktuálpolitikai felhasználást az is mutatja, hogy 2006 után ugyanolyan hirtelen ejtették, mint ahogy korábban elővarázsolták. A székely himnusz pedig az árpádsávos zászlóval együtt – utóbbi azért csak némi spéttel – a korábbi Fideszre szavazó radikálisok ajkain és kezében át- és bevonult a Jobbik-gyűlések hivatalos rituáléjába.

Elfogadom, hogy lehet, akiknek a székely himnusz Magyarországon is az összetartozás érzését fejezi ki: de az ilyen szintű politikai fókuszban állítás nagyon visszás üzenetekkel bír.

Egyrészt nagyon át kéne gondolni, hogy mit emelünk a magyar himnusszal egy szintre a hivatalos eljárásrendekben. Én például nagy rajongója vagyok Seress Rezsőnek, de nem javasolnám senkinek, hogy „Az élet egy nagy, csodálatos semmi”-t pártrendezvényeken énekeljék. A székely himnusz esetében az is bonyolítja a dolgot, hogy a hazai jelentéstartománya más, mint Erdélyben, és bizony vannak benne kevéssé vidám felhangok is.

Továbbá abszolút helytelennek tartom, ha nemzeti jelképeket vagy épp a határon túli magyarokat egy párt aktuálpolitikai előnyszerzésre használja fel, jó és rossz magyarokra, nemzeti és nemzetietlen oldalra, „magukfajtára” és „magunkfajtára” osztja fel az országot. Ez nem utolsó sorban azok számára is sértő, akiket eszközzé degradál.

Végül a kérdés, amit barátaim gyakran tesznek fel feddőleg: hogy a túróba kerülhettél ilyen helyzetbe, minek mentél el egy ilyen programba? Az biztos, hogy éreztem már magam jobban műsorban, talán szerepeltem is jobban. De ezzel együtt ma az orbáni kétharmad árnyékában, amikor egyfelől „két hét alatt érezhetően jobb lesz majd az élet”, másfelől a szocialista párt olyan vicces (ingyenes BKV, Puch László mint házelnök) és tragikus (a Jobbiknak adományozott nemzetbiztonsági bizottsági elnökség) ötletekkel borzolja a kedélyeket, és halad az eljelentéktelenedés felé, az ilyen beszélgetésekre nagyobb szükség van, mint valaha.

Valószínűleg nem kamerák előtt, nem szükségszerűen ebben a felállásban, de én többnyire érdekesnek találom a jobboldallal folytatott eszmecserét. Ugyanis csak a beszélgetés lehet a módja annak, hogy kiszereljük a rendszerből azt a rengeteg indulatot, gyűlöletet et és sistergő frusztrációt, ami mára valóban a normális hétköznapok felborulásának veszélyével fenyeget.