Én most egy ideig nem szülök

Kevés embernek adatik meg, hogy a bizonyosság pillanatában, miután kiörömködte magát a születendő gyermeke okán, ne az legyen a második, legfeljebb a harmadik gondolata: mennyibe fog ez nekem kerülni?

Kamikaze kísérlet – ne fizess az orvosnak!

Nem tervezett gyerek lévén, nem spóroltunk évek óta arra, hogy majd kifizetjük a nőgyógyászt, az ultrahangot, a kombinált vizsgálatot, „ésatöbbit”. Tudok ilyet, aki biztosra megy, számolgat, szülészt választ, közben úszik a pénz, marad a megnyugvás. Jó esetben. Mert mégis mi baj lehet, ha mindenért bőségesen fizettünk? Mi történhet, ha rengeteg pénzért megvásároljuk a szülés harmóniáját, a születendő gyermekünk egészségét? Ijesztő még a feltételezés is: lehet ilyet?

Én a meghatódottság pillanata után rögtön azt mondtam: nem érdekelnek a rémtörténetek, jöjjön az sztk, a kerületi orvos, a nekem rendelt szülész és a Péterfy-kórház. Furcsán felelőtlennek tűnik? Elgondolkodtató, hogy mennyire bízunk az állami apparátusban.

Az első pillanattól hittem benne, hogy ha nyugodt terhességem lesz, a gyermek szerelemből születik, és én mindig odafigyelek magamra, nem lehet gond. Ezzel kezdetét is vette egy majdnem kilenc hónapos kísérlet, amin a család és ismerőseim nagy része felhúzott szemöldökkel csodálkozott. „De bátor vagy”, jött a válasz legtöbbször. Pedig még csak az elején voltunk, a Kinél fogsz szülni? című standard még hónapokra van.

Egészség van, minden van!

Lecsapom a poént majd' az elején. A terhesgondozás nagyobbik része szinte zavartalanul zajlott, ha eltekintünk attól, hogy a hatodik kerületi rendelő internetes időpontfoglalója többnyire felmondta a szolgálatot, illetve nem oda, nem akkor és nem én... de ez a legkevesebb, avagy minimális bosszankodási rátánk már elég fejlett harmincon felül.

A nőgyógyász, akinél elkezdtem a vizsgálatokat nagyon profi volt. (Hogy miért nem ahhoz az orvoshoz mentem, aki évek óta ellátott? Mert kapásból azzal nyitott, hogy nála százezer egy szülés. Nekem aztán biztos nem.) Rutinból darálta az éppen aktuális vizsgálatokat, öt percnél többet szinte nem is töltöttem el nála, csak hónapokkal később, amikor heti kétszer jártam szívhangot hallgatni. Más kérdés, hogy ez rendben van-e így, elég-e öt perc, fel lehet-e térképezni egy várandós nőt ennyi idő alatt?

Nekem nem volt panaszom. Összesen egyszer fordult elő, hogy jött az ödéma és felment a vérnyomásom, a legnagyobb kánikula idején. Kell nekem dedikálni a Könyvhéten... Az orvos azonnal elküldött vérvételre, már délután megvolt az eredmény, nincs fertőzés, a gyerek rendben. Igaz, egyszer beírt az ellenőrzőmbe (terheskönyvembe) mert nem voltam hajlandó elmenni a szurkálós genetikai vizsgálatra. Féltem a fájdalomtól, és a vetéléstől is.

Egyszer összeszedem majd a várandósságot övező urbán legendáriumot. Érdemes. Mindenki ért hozzá. Meg a focihoz. A védőnőmről is csak jót mondhatok, nagyon kedves, nagyon alapos volt. Soha nem hagyott ki egy vizsgálatot sem, anyám helyett anyám, minden találkozásunkkor nézett vizeletet, vérnyomást, szívhangot. De mondom: én nem voltam az a para-mami, aki folyamatos megnyugtatásra, lelki masszázsra vágyik. Erre a rendelésen nincs idő, sorban állnak a kismamák, azokkal kell foglalkozni, akik problémásak.

A szülés, és ami utána

Azon a szép hajnalon, amikor elfolyt a magzatvíz, egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy lehetnek komplikációk. Örültem a Péterfy-kórházban a szép szülőszobának, a nagyon kedves szülésznőnek (Katának hívták, leírom a nevét, tiszteletből és köszönetből), az óránként érkező orvosnak, aki egyszer csak mosolygósból gondterheltre váltott: a gyerek szívhangja nem a legjobb, sürgősségi császárra lesz szükség. Mindezt nyolc óra vajúdás után.

Mi tagadás, fáradt és éhes voltam. De ami a legfontosabb: még mindig tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Pont négy perc alatt szedték ki belőlem a fiamat, aki egyszer felsírt, majd utána boldogan szemlélődött, én meg csak bőgtem. Az órákig tartó remegés után, még egyszer éjszaka behozták a babámat, majd hajnalban megérkezett az éjszakás nővér fájdalomcsillapítóval, meleg vízzel.

Nem tudom, kinek milyen elképzelése van a császármetszésről. Gyakorlatilag félbevágnak, majd összevarrnak. Életemben nem éreztem olyan fájdalmat, mint akkor, amikor először próbáltam felkelni. Majdnem fél óráig tartott. Az a fajta bánásmód, amire nem voltam felkészülve, pedig öt napig. Pedig állítólag stramm csaj vagyok.

Mimózák menjenek haza

Nem tudom szépíteni azt, ami az osztályon zajlik. Talán nem is akarom: mielőtt kijelentkeztem,  elégedetlenségemnek hangot is adtam a kérdőíven, ami annyira volt anonim, hogy semennyire. De erről később.

Néhány szemelvény, ami miatt, ha ma bárki megkérdez, kapásból azt mondom, ha van pénzed, szülj magánklinikán. Legközelebb én is így teszek. Miért? Az nem is lehet kérdés, hogy egy császármetszés mennyire megvisel fizikailag, hormonálisan, érzelmileg és mindenhogy. Ott a gyereked, egyedül vagy, fogalmad sincs. Nagyjából fél óra, amíg elmész a mosdóig, dől belőled a vér, satöbbi. Az, hogy hiába kéred, cseréljék ki az ágyadat a műtős ágyról egy másikra (ami mondjuk veled szemben van), mert az pont tíz centivel alacsonyabb és nem kéne ordítva leugranod minden alkalommal, ha fel akarsz kelni, na az nem sikerült.

Az, hogy az első nap hajnalban, gyakorlatilag hozzád vágják a gyerekedet, és közlik, hogy egész éjjel bőgött, nyugtasd meg, miközben mozdulni sem tudsz... hát ezen is vitatkoznék, hogy kell-e azonnal az anyához vinni, esetleg hagyni kéne aludni pár órát. A takarítónő is korán érkezik, és minden reggel megjegyzi, az asztal tiszta morzsa, és „Mit gondolnak maguk, hogy én fogom letakarítani? Meg kéne mozdulni, nem?” Jó reggelt magának is. Majd becsapja az ajtót.

Az újszülöttekre vigyázók, a „csecsemősök” között is volt olyan, aki a fenekéből rángatott ki. Megkaptam, hogy sokat sír a gyerek, hogy miért nem indult már el a tejem (megjegyzem, ez sajnos így is maradt, mert a végére annyira bestresszeltem már ezen, hogy nem volt mit tenni), hogy fürdetés után gyorsabban menjünk a csecsemőkért, mert csak bőgnek az őrzőben.

Szobatársam is kapott, hogy második gyereknél már jobban kellene tudni, mennyit szopik a gyerek. Minden este bőgve aludtam el. Nem telt el úgy nap, hogy ne éreztem volna magam megalázva, miközben küzdöttem a fájdalommal, a hirtelen kezemben termett gyerekkel, a borzalmas étellel (kismamáknak bab és körte? hát...).

A kulcsra zárt zuhanyzó előtt egyszer majdnem egy órát álltam, mert azt hittem, van bent valaki. Aztán kiderült, hogy a nővéreknél van a kulcs. Én kértem elnézést a zavarásért. Anyám elképedt arca szinte ijesztő volt, amikor meglátta a mosdót, arról már szót sem ejtek, hogy neked kell vinni a papírt, mert a kórházban nincs. Utóbb ez ügyben vitatkoztam össze egy fociszurkoló barátommal: szerintem a kórházakban rendet rakni egy kicsit aktuálisabb lenne, mint egy új stadion építése. De mondom, itthon mindenki ért a szüléshez, az egészségügyhöz. Meg a focihoz.

Ha nincs pénz semmi nincs?

Hogy mi a konklúzió? Mindenkinek más. Én egyike vagyok azoknak, akik azt mondják, lehet, hogy az egészségügyben dolgozók nincsenek megfizetve (biztos!), de ez akkor sem jó így. Nem jó, hogy az osztályon dolgozók undokok a kismamákkal, hogy öt napig nem cserélik ki a véres lepedőt (ellenben ordítottak a párommal, aki ráült az ágyam szélére a gyerekkel), hogy zárni kell a zuhanyzót (miért? ellopják a csapot?), emiatt ide-oda kell korzózni a sajgó sebbel. A bérelt szobában fekvő, fizetős kismamának viszont járt a mosoly, a kedvesség, ő éjszakára beadhatta a gyereket az őrzőbe két etetés között. Az ágyszomszédom megpróbálta ugyanazt, a válasz ennyi volt: Anyuka, otthon sem adhatja le őrzésre!

Ezzel meg kell birkózni. Megjegyzem az őrzőben annyira ráért netezni az egyik éjszakás, hogy két órán keresztül nem etette meg a gyerekemet, majd amikor már föl alá mászkáltam az ajtó előtt, azt mondta: ja, hát ez most kimaradt, Anyuka, ha lenne teje, nem kéne tápszert adni a bébinek.

Nem bántam meg, hogy nem osztottam borítékot, ajándékkosarat, mint sokan az osztályon. Az a fajta elvetemült vagyok, aki hisz abban, hogy az orvosoknak, és a nővéreknek rendesen kell csinálniuk a munkájukat. Még akkor is, ha nem elég a pénz. Ezt ne rajtam verjétek le. És különösen ne a fiamon.

A kormány szeretné, ha több gyerek születne. Én most egy darabig nem szülök. Nem, amíg nem spórolom össze a magánklinikára a pénzt. Író vagyok, érzékeny, mimóza. Szerettem volna boldogan megélni az első hetet a gyerekemmel. Ha bármikor eszembe jut a kórház, most is összerándul a gyomrom, pedig a sebem már begyógyult. Ja, és a TGYÁS-ra lassan, öt hónapja várunk. Ez se nagyon sarkallja az ovulációmat.

A szerző újságíró, író.

Ezt az írást az Index Facebook-oldalán kommentelheti.