Érkezett egy civil válasz Orbán új állami víziójára

Azt azért mégis jó tudnunk, hogy milyen világban élünk, és a miniszterelnök tusnádfürdői beszéde ehhez igenis hozzásegít. Röviden: cinikus és veszélyes világban élünk, ahol bármi megtörténhet. Hozzátenném még, olyan világban élünk, ahol nagyobb hajlandóság van az ellenség megnevezésére minden oldalon, mint az őszinte, akár önkritikus helyzetelemzésre.

Ez olyan szellemi és morális restség, amely a béketudományok nagymestere, Galtung szerint a legjobb recept a konfliktusok véres kiéleződéséhez. A kormányfő most olyan dolgokat mondott ki, amiket mindnyájan sejtettünk, mégis dermesztő ezt egyenesben hallgatni. Erre azonban nem az a leghatékonyabb válasz, ha felvesszük a nekünk dobott kesztyűt és beállunk a sárdobálók közé, pusztán a hajítóerőnkben bízva.

Emlékezzünk: a közönség ujjongva tapsolt, és bizonyára sokan tapsoltak otthonaikban is, anélkül hogy ezzel szembesülnünk kellene. A másként gondolkodóknak fontosabb lenne megtalálni az otthon tapsolókhoz az utat, mint egymás vállát veregetni. Ehhez pedig meg kellene értetnünk, miért tapsolnak az emberek. Lehet azt mondani: azért, mert agymosottak – ezzel azonban nem jutunk messzire. Én szívesebben gondolom, hogy azért, mert olyan dolgokat hallanak, amiket eddig is gondoltak, csak nem tudták megfogalmazni. Örülnek, hogy valaki segített nekik ebben. És most hagyják, hogy a főnök levonja a konzekvenciákat.

A konzekvenciákban kellene alternatívát nyújtani, nem a premisszákat vitatni, főleg azért, mert a miniszterelnöki beszéd bámulatos ügyességgel olyan – szabadon válogatott és nem mindig összefüggő – premisszákat sorakoztatott fel, amelyeket megcáfolni egyrészt felesleges, másrészt tisztességgel nem is lehet.

Két dolgot emelnék ki ezek közül. A beszéd abból indul ki, hogy a nyugati liberális demokrácia válságban van, majd oda fut ki, hogy a megoldás az ezzel egyenesen ellenkező irányú társadalom építése, ám ennek a tervnek a kivitelezését az úgynevezett külföldi érdekeket képviselő, külföldről pénzelt civil társadalom súlyosan – és valószínűleg jogszerűtlenül – akadályozza.

Elég-e azt mondani, hogy ez szemenszedett hazugság? Bizonyára nem. A nyugati liberális demokrácia ugyanis valóban válságban van. Azért van válságban, mert nem váltotta be a saját ígéreteit. A liberális gazdaságpolitika nem eredményezte az országok általános jólétét, inkább az egyenlőtlenségek kiéleződéséhez, egyre növekvő tömegek elszegényedéséhez és a középosztály lassú lecsúszásához vezetett egy politikai és gazdasági elit látványos és mindenki számára nyilvánvaló meggazdagodása mellett. A gazdasági egyenlőtlenségek pedig olyan szociális feszültségekhez vezettek, amelyekre eddig egyetlen hatalomban lévő párt sem tudott hihető demokratikus megoldásokat javasolni. Ez a helyzet.

Az, hogy a nyugati világ vezető politikusai, értelmiségijei, sőt üzletemberei közül erre egyre többen mutatnak rá, nem hazugság, és valójában jó jel. Azt mutatja, amit Orbán gondol, a világunk változóban van. Csakhogy a változások felgyorsításának nem lehet az útja a diktatúra (értsd: demokrácia nélküli állam). Azért nem, mert nem szembemegy a kóros folyamatokkal, hanem a kutyaharapást szőrével gyógymódot ajánlja.

Az egyenlőtlenségek kiéleződésére és a valódi demokrácia hiányára még több egyenlőtlenséget és még kevesebb demokráciát ígér. Ez egészen biztosan öngyilkos megoldás.

És hazug is, hiszen a látszat ellenére nem a meglévő minták tagadására épül, pontosan azokból építkezik. Ezért kell elutasítanunk, és nem azért, mert ellenkezik az ízlésünkkel, hogy Orbán nem szereti a Nyugatot.

Lássuk most a civil társadalom szerepének a kérdését és a vádat a külföldi finanszírozással kapcsolatban. Elég-e nekünk, civileknek azt mondanunk, hogy ez szemenszedett hazugság és csúnya dolgot tesz, aki ilyeneket terjeszt? Bizonyára nem. A dolog tudniillik, igaz, és ezt mindenki tudja. Hogy is lehetne ez másképp, mikor a magyarországi civil szervezetek jó része európai uniós pénzekből tartja fenn projektjeit közvetve vagy közvetlenül? Ezt teszi egyébként a magyar állam is, csak valamiért ez nem tűnik etikai vétségnek a kormányfő szemében. Továbbmegyek. Az a struktúra- és projektalapú finanszírozás, amiben ma a civil szervezetek működnek, a rendszerváltás után alakult ki, mint ahogy az a gyakorlat is, hogy az állam a neki terhes feladatok egy részét leosztotta a civileknek úgy, hogy közben sakkban tartotta őket a finanszírozási keretek és a működési feltételek folyamatos befolyásolásával és változtatásával.

Valóban, korántsem biztos, hogy a projektalapú működés a leghatékonyabb azoknak a problémáknak a megoldására, amelyeket a civilek gondozásba kaptak, de most nem ez a kérdés. A valóság az, hogy a rendszerváltás óta az állam „használja” a civileket, mert hasznosak. Hasznosak, mert olyan feladatokat látnak el, amelyeket senki nem akar magáénak, és hasznosak, mert fel lehet mutatni őket a külföldi finanszírozók (értsd: Európai Unió) felé, akik nélkül az ország gazdasága lefulladna.

A civilek pedig vállalták ezt a szerepet, mindez ideig a legnagyobb legalitásban, mivel azok az elvek, amelyeket a legtöbb civil szervezet vall – demokrácia, jogállamiság, társadalmi szolidaritás, a társadalmi mobilitás elősegítése és társadalmi párbeszéd –, olyan elvek voltak, amelyekben az állam, a finanszírozók és a civilek kölcsönösen és közösen egyetértettek, legalább elviekben, ha már a gyakorlat sajnálatos módon nagyon is más volt. Ha a mai helyzetben ezek az értékek az imperialista Nyugat mételyévé és az ezeket képviselő civilek a nyugati imperializmus ügynökeivé válhatnak egy vezető politikus szavaiban, az csak egyet jelenthet.

Nem a civilek árulták el a rendszert. A rendszer árulta el a civileket. Nem a civileket kell lecserélni, hanem a rendszert kérdőre vonni.

A civilek pedig eközben elgondolkozhatnak azon, hogyan lehet, hogy az általuk éveken, sőt évtizedeken át hangoztatott elvek ilyen kevéssé ültetődtek át a gyakorlatba, és esetleg megpróbálhatják felülvizsgálni a stratégiáikat.

Lehet, hogy most jött el az ideje a változtatásnak. Emlékezzünk rá: olyan világban élünk, ahol bármi megtörténhet!