Büszkeség, trágya és balítélet

Egy barátom felesége a héten azt kérte, hogy beszéljünk. Elmondta, hogy az öccse nemrég coming outolt neki. Egy borzasztóan kedves és közvetlen nőről van szó, aki nem azért akart beszélni, mert kétségbe volt esve. A hír ugyanis egyáltalán nem rendítette meg. Azt szerette volna tudni, hogy mivel lehetne még inkább a testvére segítségére. Azt javasoltam neki, hogy jöjjenek el a Pride-ra. Ez volt a szándékuk. Neki, a férjének, meg a három gyereküknek – az öccse végül valahogy elkeveredett. A férje azt mondta reggel a gyerekeiknek: ma olyan embereket is fogtok látni, akiket egyébként is láttok a hétköznapokban, de most azt is megtudjátok róluk, amit ők titkolni kényszerülnek. Nos, szegény gyerekek szart se láthattak. Budán akartak volna csatlakozni – egyáltalán, csatlakozni szerettek volna a menethez. Azt pedig tilos. Vagy az elején csatlakozol, vagy sehol. Vagy végigmész a menettel, vagy be se gyere. A barátom, a felesége, és a gyerekeik csalódottak voltak. A barátom még dühös is. Teljes joggal. Én meg csak pironkodom, és megsemmisülten szégyenkezem. A Pride, ebben a formájában: ciki.

***

A huszadik Budapest Pride eseménytelen volt. Jelentősége inflálódóban. A vonulás ma inkább cuki összejövetel és nem bevállalós, a jogegyenlőségért szerveződő mozgalmi esemény. Fájdalmas felismerés ez annak aki részt vett benne, szervezte, vagy csak szimpátiával követte és drukkolt a sikeréért. Kínos, de néhány zsáknyi trágyának az Andrássy úton történő szisztematikus szétszórásával jelentősebb figyelmet tudtak generálni az ellendrukkerek, mint a több ezernyi résztvevő. Kézenfekvő és kényelmes volna ezért az újságírókat kárhoztatni – de súlyos tévedés lenne. Szembe kell nézni a helyzettel: a huszadik Pride elvesztette azt (vagy lemondott arról?) ami miatt eseményszámba ment sokáig itthon, és ami miatt eseménnyé vált széles körben a világban.

Pedig nem indult rosszul a rendezvény hete! Alföldi Róbert megnyitó beszéde adekvát volt, kerülte az általánosságokat, és arról beszélt, amiről kevesen: hogy az elnyomásnak, és az LMBTQ emberek másodrangú állampolgárokként történő kezelésének konkrét személyek is a felelősei. Emberek, akik hivatalukhoz méltatlanul, a személyest és a közérdekűt összekeverve, a jólneveltség, az empátia és az emberség elemi ismérveit sem kötelezőnek tartva, az egyetemes emberi jogokra rettenetesen magasról szarva járnak be a dolgozójukba, és teszik amit tesznek; igyekezzünk tevékenységüket véletlenül se munkának nevezni!

Ezt leszámítva azonban fájdalmasan kevés, a jogegyenlőtlenségeket tudatosítani és megszűntetni célzó kezdeményezés és megnyilvánulás történt - de például személyes kedvencemet, az “Ön-olvasatok” kiállítást még jövő csütörtökig meg lehet tekinteni. Viszont mindezen pozitívumokkal szemben, sajnos, túl nagy számban történtek, túl rossz dolgok a Pridera hivatkozva.

Hogy túl ne locsogjam, csak a legfontosabb példát veszem elő. Árvai Péter gyakorlatilag az egyetlen magyar ember, aki a cégvezetői státuszával járó privilégiumait nem a kormányzati kegykeresés, a fazonírozott-jogszabályíratás, vagy más, egyéni primer érdekeinek érvényesítéséhez használta fel. Ő egy közösség ügyét vállalta fel, amelynek bár ő maga is érintetteje, de kiállása mégsem intézhető el a maga-felé-hajló-szent-kezének egyszerű vádjával. Árvai a jogegyenlőség eszméjét támogatta akkor, amikor a Prezi - másokkal, a Google-lel és az espellel együtt - elindította a Nyitottak vagyunk kezdeményezést, amely kiáll a Pride mellett, és amikor ő személyesen is vállalta, hogy érintettje a kérdésnek: azonosnemű szerelmével él tartós párkapcsolatban. Tettének jelentőségét nem lenne hasznos lebecsülni. Ezzel együtt mondom azt, hogy az idei Pride hetére időzített Heti Válaszos interjújával hibát követett el. Hibája ugyanakkor fontos tanulságot rejt, mert látható, hogy a teljes Pride rabja ennek a hibának. Magyarországon a jogfosztott kisebbségek (hiába jelentkezik más és más formában és súllyal az elnyomatásuk, mégis) gyakran esnek ugyanabba a hibába. Nevezetesen: ne provokáljunk, ne feszítsük túl a húrt, haladjunk megfontolva, hiszen a kis lépésekből áll majd össze az igazi léptékváltás.

Árvai Péternek igaza van: szükséges a párbeszéd, és foglalkozni kell az LMBTQ emberekkel szembeni félelmek kezelésével. Csakhogy ebben nem az intézményesített homofóbiával kell partnerséget keresni. Mint ahogy a homofób gyűlölködéssel szemben sem lehet az “igyekezzünk semlegesíteni az általuk jelentett veszélyt” alapállásra berendezkedni. Nem szoríthatjuk sem magunkat, sem senki mást karámba akkor, amikor a jog előtti egyenlőségért gyűlünk össze, pusztán azért, mert vannak mások, akiktől így lehetünk biztonságos távolságban. Ha ezt a logikát, ami a karámot eredményezte, elfogadjuk, akkor ezek a kerítések soha nem fognak eltűnni. Soha. Idén nem 50, nem is 30, hanem kevesebb, mint két tucat ember tette szükségessé, hogy 210 önkéntes és több száz rendőr ideje, és minimum 60 millió forint közpénz (ha a rendőri biztosításnak csak a 2014-es költségeit vesszük alapul, az ennyi volt) kerüljön elhasználásra.

Én tavaly, nem értve egyet a Demokratikus Koalíció rasszista politizálásával – amit később Gyurcsány Ferenc is hibának nevezett – egy táblát tartottam fel a DK nyári rendezvényén “Cigányozás helyett baloldali megoldásokat” felirattal. Tettemért a rendezvényről kivezettek, megütöttek. Rendőrségi eljárás indult ellenem, aminek eredményeként végül megrovásban és felszólításban részesítettek. Az eljárás jogszerűségét nem vitatom – hiszen valóban nem láttak szívesen a rendezvényen a szervezők, én mégis odamentem. Ha azonban velem szemben képes volt a rendőrség a törvény erejével fellépni, hogy lehet az, hogy alig pár agresszív tolakodóval szemben nem képes erre? Budaházy hívei közül többen leköpték a menetet biztosítókat a beengedés előtt, többen halálos(nak szánt) fenyegetéseket sziszegtek/kiabáltak ugyanezen embereknek. Valóban híján lenne a rendőrség a szükséges eszközöknek (úgy a jogszabályokat, mint a tudást és rendvédelmi eszközöket is figyelembe véve) és nem tud gátat szabni 25, önmagából kivetkőzött embertársunk szánalmas tombolásának? A Budapest Pride szervezői pedig komolyan elfogadták azt, hogy a kordonok őket és a rendezvény résztvevőit védenék?

Félelmetes és felháborító, de tűnjön Budaházy bármilyen szánalmasnak is, valójában győzelmet aratott. Alig néhányadmaga is elég volt ahhoz, hogy több ezer (tízezer?) ember kényszerűen karámba vonuljon, elzárja magát a várostól (a várost magától!) és hogy több százak a rendőrségtől, és a menetet kísérőktől az ő szánalmas próbálkozásainak a kivédésével és kezelésével foglalkozzon. De legyen ez akármilyen szánalmas is, sajnos hatékony. Valóban róluk szólt a Pride. És mindaddig róluk fog szólni, amíg nem vesszük a bátorságot ahhoz, hogy szembenézzünk a nemzetközi Pride-mozgalmak örökségének üzenetével, és ameddig nem tesszük túl magunkat a saját kiskorúsítási kényszereinken.

Igen, megcsináltuk Magyarország legkomolyabb, legmenőbb utcai fesztiválját. Jók a programok és szerencsére sok a köcsög is – legyenek még többen! Ehhez azonban arra kell használnunk az erőforrásainkat, hogy megnyissuk a Prideot, nem pedig, hogy a karámot még szorosabbra vonjuk magunk köré. Hogy ennek a megfontolásnak mekkora járulékos kárai vannak, abból ma kaptam első kézből komoly leckét. A Pride menetbiztosítójaként négy, ránézésre 15 éves forma, ellentüntető srác került elém. Ketten közülük “White power” pólóban feszítettek. Iszonyú helyesek voltak! A világukat nem tudták, és inkább tűntek unott, nyári elfoglaltság híján lévő, feltehetően szegény szülők, jobb híján gyűlölködni igyekvő gyermekeinek, sem mint a Budaházy fankör ijúsági utánpótlásának.

A menet biztosítóiként elég szigorú szabályokat kellett követnünk: nincs small-talk senkivel, nincs barátkozás az ellentüntetőkkel. Így nem beszélgethettem velük hosszan. Négy fiatal fiú, akikben még nem kérgesedett meg a gyűlölet, akik még csodálkozva vették tudomásul, hogy a gyűlöletük voltaképpenni tárgyai milyen ijesztően hasonlóak hozzájuk. Szívem szerint vettem volna nekik egy-egy doboz sört, és bekísértem volna őket a menetbe, hogy együtt menjünk végig. Fogalmam sem lehet arról, hogy ez milyen hatással lett volna rájuk, de azt tudom, hogy ott egy helyzet, a valódi, érdemi érzékenyítésre, el lett baszva.

El lett baszva, mert még mindig Budaházyékra figyelünk, mert a magyar aktivista közösség legjobbjai (nem magamról beszélek!) nem foglalkozhatnak azzal, hogy meghallgassák, megszólítsák, tehát érdemben bevonják a Pride-ra érkezőket vagy a Pride környékén felbukkanókat. Nekik, nekünk, azzal kellett foglalkoznunk, hogy Budaházy a kerítéseken kívül maradjon. Ez nem az egyébként önkéntesen, elképesztő munkát a menet létrehozatalába pakoló menetkísérők hibája. Nem is a szintén irtó magas színvonalú munkát végzett szervezők hibája. Ez egy logikai hiba, amelynek mindannyian áldozatai vagyunk, és amit közösen kell felszámolnunk.

Nem kellenek kerítések. Túl sokáig vonultunk bezárva. Értelme ennek semmi.

Ha saját magunk felvállalását, egymás elfogadását, és a jogegyenlőséget akarjuk éltetni, akkor tilos kerítések mögé vonulnunk. Szólok: ha jövőre valaki kerítéseket kezd kipakolni a vonulás helyszínén, én leszek az első, aki arrébb teszi azokat. És mellettem lesznek Budaházyék is, igen. Sőt, ha hírét veszik, hogy 2016-ban nem lesz fizikai elkerítés, valószínűleg még többen érkeznek majd ellentüntetőként, mint idén meg tavaly összesen. De ez kezelhető kockázat. A rendőrségnek vannak hozzá eszközei: tessék őket használni.

A rendezvényt megzavarókat háromszor felszólítani, és ha nem változtatnak a viselkedésükön, akkor intézkedni. Ennyi. A Pride-nak tétet kell emelnie ahhoz, hogy ne süllyedjen az érdektelenségbe, hogy ne válljon végleg súlytalanná. El kell fogadnunk, hogy az LMBTQ emberek elnyomása politikai ügy, aminek a megváltozásához politikai válaszokra és képviseletre van szükség. Mindehhez első lépésként pedig az kell, hogy végre kordon nélkül ünnepelhessünk – szabadon.