A függőség napja

“Az új reaktorblokkok kétségkívül növelik Magyarország energetikai függetlenségét” – mondta Vlagyimir Putyin 2014. január 14-én, miután több havi titkolódzást követően, a közvéleményt sokkoló hirtelenséggel írták alá a tervezett paksi bővítésre vonatkozó orosz-magyar megállapodást a Moszkvához közeli Novo-ogarjovoban Orbán Viktorral.

A felek tavaly februári, moszkvai találkozójakor Orbán Viktor az évszázad üzletének nevezte a paksi atomerőmű bővítését. Hogy ezúttal miről egyeztet az orosz elnök és a magyar miniszterelnök, az egyelőre szintén titok: nem tudjuk, mivel lepik meg a magyarokat, az azonban bizonyos, hogy amit a felújított magyar-orosz nukleáris együttműködésről eddig mondtak, az – Trump elnökkel szólva – inkább az alternatív tények kategóriájába tartozott, az atom-alku valódi következménye pedig inkább az orosz függőség tartósítása.

Magyarország függetlenségét az elmúlt évszázadok során a legritkább esetben garantálták titkos orosz paktumok. Energetikai szempontból pedig már eddig is szélsőséges mértékben ki voltunk szolgáltatva Oroszországnak: a magyar energiafelhasználás mintegy 60 százaléka orosz eredetű.

Ha valaki úgy gondolja – márpedig Orbán Viktor és kormánya azt igyekszik sugallni –, hogy az orosz energiafüggést a leghatékonyabban egy orosz hitelből, orosz technológiával, orosz kivitelezésben épülő, orosz (import-)üzemanyagot használó, orosz közreműködéssel üzemeltetett atomerőművel lehet enyhíteni, az vagy nem bontja ki az igazság minden részletét, vagy pedig nincs tisztában az energiaszektor működésének legalapvetőbb szabályaival. Például azzal, hogy az urán ugyanúgy nem megújuló energiaforrás, mint a szén vagy a kőolaj, ám a készletei sokkal inkább végesek, és talán már 40 év múlva elfogynak, miközben mi most hatvan évre építenénk atomerőművet.

Az atom-ügyben szisztematikusan félretájékoztatott és gyámság alá helyezett magyar közvélemény a jelek szerint sokkal inkább tisztában van a paksi üzlet természetével és a függőség-függetlenség fogalompár valódi jelentésével, mint amennyire az Orbán-kormány szeretné. A Greenpeace Magyarország megrendelésére készült közvélemény-kutatás tanúsága alapján a lakosság egyre bővülő többsége azt szeretné, ha Magyarország elsősorban tiszta, megújuló forrásból származó energiát használna.

Figyelemreméltó, hogy a megújulópártiak aránya a két évvel korábban mért 66 százalékról 75 százalékra nőtt, miközben az atomenergia támogatottsága ellenkező irányba változott: a 2015-ös 15 százalékról 7 százalékra esett vissza, a monoton állami atomkampány, a fesztiválokat sorra járó atomkamion, meg a kormánypárti lapokban elhelyezett reklámok ellenére. A magyarok pontosan érzik, hogy Paks II nem a függetlenséget szolgálja, hanem éppenhogy az orosz energiapórázt húzná még feszesebbre. Mintha a történelem ismételné önmagát.

Ám míg annak, hogy a XX. századi technológiai és történelmi változások, illetve az energiaigények növekedés miatt szükségessé vált import (kőolaj, villamos energia, atomerőművi üzemanyag, földgáz) fő forrása az akkoriban velünk szomszédos Szovjetunió lett, egyértelmű politikai okai voltak, ma nincs racionális magyarázat arra, hogy miért kötjük magunkat továbbra is az orosz energiahordozókhoz. Ellenérv viszont lenne bőven – hogy csak egyet mondjunk, Nyugat-Európában ma olcsóbb a földgáz, mint amennyiért az örök barátsági szerződés keretében az oroszoktól beszerezzük.

Mire lenne hát megoldás Paks II? Az egyoldalú függés problémájára biztosan nem: nemhogy a felépítéshez és a működtetéshez, de valószínűleg az esetleges haváriák elhárításához is kelleni fog némi orosz segítség, ami – ez szintén történelmi tapasztalat mifelénk – sosincs ingyen. A kiégett üzemanyaggal is kezdeni kell valamit, az erőmű majdani leszerelése is igényelhet oroszországi szakértelmet. Ha így folytatjuk, jó, ha még a korábbiaknál is alaposan megbarátkozunk Moszkvával, és újra elkezdünk oroszul tanulni: az első társbérlet csak négy évtizedig tartott, ezúttal viszont akár a következő 100(!) évben is rá lehetünk utalva a jóindulatukra.

Ha nem a függetlenség, akkor biztosan az üzlet a magyarázat – gondolhatná az egyszeri választópolgár. Sajnos a tények mást mutatnak: a projekt jó eséllyel tartósan veszteséges lesz. A nem kormányzati megrendelésre készült számítások azt jelzik, hogy a kormány várakozásai túlzottan optimisták: a megtérüléshez irreálisan magas energiapiaci árakat és indokolatlanul alacsony kiadásokat vár (ld. pl. Greenpeace Candole-jelentése). A villamosenergia-tőzsdén 2020-ig jegyzett árak (HUPX Futures) 20-30 százalékkal alacsonyabbak (olykor Paks I jelenlegi árai alá is bezuhanva), mint amit a kormány minimálisan szükségesnek tart a megtérüléshez.

És semmi garancia nincs rá, hogy az árak akár minimális mértékben is emelkedni fognak. Az exportban reménykedők számára: a német áramtőzsdén jegyzett áramárak (Phelix Futures) még a magyar piaci árszintnél is lényegesen alacsonyabbak. Persze, az sem teljesen lehetetlen, hogy mégis a kormánynak lesz igaza. Elképzelhető, hogy a paksi bővítés uniós elfogadtatásában ismeretlen összegért közreműködő Rothschild-bankház tanulmánya írja le legjobban a jövőt, mely úgy kalkulál, hogy a piaci áramár a jelenlegi többszörösére fog emelkedni.

Ennek esélye azonban nagyon csekély. És miközben sokszor láttunk már elhúzódó, menet közben dráguló nagyberuházást Magyarországon, addig olyan atomerőművet, amelyet a tervezett idő- és költségkereten belül sikerült megvalósítani, nemigen. Ráadásul fontos tudatosítani, hogy a kormány a mi bőrünkre (valamint gyermekeink és unokáink kontójára) vállalja ezt a kiugróan magas pénzügyi kockázatot.

Hogy a bővítésre 10 milliárd eurós kölcsönt ígérő Oroszország valóban tudja-e finanszírozni a projektet, azt szintén nem világos, intő jel ugyanakkor, hogy a hitelnyújtásra kijelölt állami Vnyesekonombank tavaly egyszerűen csődbe ment volna a dollármilliárdos állami mentőövek nélkül. Az uniós vizsgálatok elhúzódása miatt a projekt máris jókora késésben van, remény sincs rá, hogy a tervezett ütem szerint haladjon. Ennek ellenére nem mellékes kérdés, miért beszélnek a magyar kormány illetékesei már egy ideje az orosz hitel kiváltásáról.

Azért kell tőkepiaci forrásokat bevonni, mert az oroszoknak nincs pénzük rá? Vagy mert a nemrég még igen kedvezményesnek kikiáltott (vö. “az évszázad üzlete”) orosz hitelnél mégis van jobb? (Akkor miért is kellett tender nélkül szerződnünk az oroszokkal?) Vagy esetleg ott van gond, amiről nem nagyon esik szó: hogy a magyar fél által fizetendő 20 százaléknyi önrész finanszírozása problémás? Megannyi kérdés, amelyek mind közvetlenül érintik a projekt gazdaságosságát - egyelőre mégis csak a ködöt növelik a már amúgy is átláthatatlan projekt körül.

És akkor most, a könnyen cáfolható kormányzati mellébeszélés után foglalkozzunk valamivel, aminek tényleg van köze az energiafüggetlenséghez, ami a számok alapján és nem kommunikációs tanácsadók véleménye szerint bizonyul az évszázad üzletének. A megújuló energiaforrásokra gondolunk, amelyek köszönik, egyre jobban vannak, sőt: a legjobban vannak a világon. A fosszilis energiahordozók alacsony piaci ára dacára az energetikai befektetések döntő része évek óta a megújulókba áramlik, amivel a leggyorsabb ütemű fejlődést produkálják: 2015-ben az új villamosenergia-termelő kapacitások több mint fele (Európában 77 százaléka!) megújulós volt.

Az ütem a jövőben csak tovább fog növekedni: a következő öt évben 2,5 szélturbinát, és 30000 napelemtáblát fognak üzembe helyezni a világon - óránként! 2021-ra várhatóan annyi villamos energiát fognak előállítani megújuló energiaforásokkal a világon, amennyit az Egyesült Államok és az Európai Unió összesen termel.

Amellett, hogy a megújulók valóban szolgálják a klímaváltozás hatásainak csökkentését, az energiahordozók választékának bővítését, az energiabiztonság növelését és a légszennyezés visszaszorítását, gazdasági értelemben is jó befektetésnek számítanak. A nap- és szélenergia rohamos terjedését jórészt az teszi lehetővé, hogy radikálisan csökken az áruk.

A zöldenergia időjárásfüggősége valóban kihívást jelent, de a rendszerek tudnak hozzá alkalmazkodni. A megbízható megújulós energiahálózat megteremthető, de ehhez stabil, kiszámítható politikai környezet szükséges. Ahogy Fatih Birol, a Nemzetközi Energiaügynökség igazgatója mondja: a politikai bizonytalanságok sokkal nagyobb kockázattal járnak, mint amit az időjárás okoz.

Talán mégsem véletlen, hogy a számolatlanul reklámra költött adóforintok ellenére mindeddig nem sikerült meggyőzni a magyarokat Paks II szükségességéről. A kormány érvrendszerében a meglévő atomerőmű, vagyis Paks I kiváltása szerepel fő érvként – arra a kérdésre azonban nincs válasz, hogy miért a ‘20-as évek közepére épüljön fel a két új reaktor a már üzemelő négy mellé, legalább 6-7 éves időtartamon át több mint a duplájára növelve a nukleáris kapacitást.

Ilyen mennyiségű, éjjel-nappal folyamatosan rendelkezésre álló atom-áramra a hatalmas napi és szezonális keresletingadozásokat produkáló piac egyszerűen nem tart igényt. És mi lesz vajon a ‘30-as évek közepére, amikorra Paks I-et be kell zárni? Egyik napról a másikra a felére csökken az áramszükséglet? Két dolgot biztosan látni lehet: igaz ugyan, hogy Paks II árát nem tudjuk, arra azonban akár fogadást is köthetünk, hogy olcsóbb már nem lesz - a megújulók viszont biztosan nem lesznek drágábbak, hiszen a nemzetközi ártrendjük tartós csökkenést mutat.

Amíg az európai energiapiac egységes, voltaképp mindegy, hogy Magyarországon épülnek a megújulós energiatermelő kapacitások, vagy a szomszédos országokban: Paks II csak akkor fog olyan áron termelni, hogy versenyezni tudjon velük, ha az időszámítás visszafordul, és elindulunk a 70-es évek felé. A kiszámíthatóan drágán termelő reaktorok életben tartásához állami támogatásokra lesz szükség – ezt ma már nemhogy az Európai Bizottság, de az uniós eljárásokban az Orbán-kormány sem vitatja. Az ország versenyképessége viszont az áramárak növekedésével csökkenni fog.

A paksi bővítésből fakadó veszélyeket pedig tovább növeli a projekt törvényesített átláthatatlansága, az Oroszországnak való egyoldalú kitettség fokozódása, a nukleáris hulladékok kezelésének műszaki és pénzügyi rendezetlensége. Az atomot a széltől is óvó hazai jogszabályi környezet legfeljebb félszívvel támogatja, de jobbára inkább indokolatlanul hátráltatja a megújulók terjedését (mi egyéb célt szolgálna a napelemek kváziadóztatása a termékdíjjal, vagy a szélenergia de facto betiltása?) - és miközben mi a halva született atom-álmainkat dédelgetjük, a határokon túl a megújulók máris megnyerték azt a versenyt, ami idehaza el sem kezdődhetett.

Akármiben is állapodik meg tehát csütörtökön Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin Paks ügyében, a függetlenségről biztosan nem esik szó, a szabadságunkat és a biztonságunkat ugyanis a bővítés elvetése szolgálná. Ha valóban a nemzeti érdek számítana, a beruházás azonnali leállítását haladéktalanul olyan intézkedéseknek kellene követniük, amelyek megnyitják a kapukat a zöldenergiába invesztáló kis- és nagybefektetők előtt: hosszú távra szóló tervezhetőséget kell kínálni a megújulós projekteknek, és gondoskodni kellene arról is, hogy a lakosság se szoruljon ki az energiatermelésből.

Versenyképes, biztonságos és környezetileg is fenntartható energiaellátás kizárólag a megújuló energiaforrások gyors helyzetbe hozásával képzelhető el – ellenkező esetben még száz év múlva is az ország pénzügyi egyensúlyát egyszer már felborító atomdémonnal fogunk hadakozni.