Vendel
5 °C
20 °C

Büntetlen bűnösök

2017.09.16. 11:01
Kevés olyan kérdésben lenne szükség nemzeti minimumra, mint abban, hogy azok, akik a pártállam idején embereket kínoztak vagy gyilkoltak, netán jogi köntösbe burkolt politikai gyilkosságokra adtak utasítást, azokkal szemben eljárjanak a jogállami bűnüldöző szerveink. Ez nem csak morális, hanem alkotmányos és nemzetközi jogi kötelezettség is. A politikai akarat, valamint az intézményes, szakszerű és módszeres végrehajtás hiányában azonban minden kísérlet hamvába holt. A büntetőjogi igazságtétel elmúlt éveinek kudarcos történetét vendégszerzőnk, Gellért Ádám mutatja be.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Konrad Adenauer Stiftung nemrég konferenciát szervezett az igazságtételről, amelyen Gulyás Gergely, az Országgyűlés törvényalkotási bizottságának elnöke úgy vélte, hogy a 2011-ben elfogadott ún. lex Biszku nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ám ez sokkal inkább az idő múlásának, mintsem az igazságszolgáltatás működésének a hibája.

Az elmúlt hat év történései azonban alapjaiban cáfolják ezt. A törvényben deklarált magasztos célok megtörtek az ügyészség intézményes ellenállásán és a passzív intézményi struktúrán. De hogy is jutottunk idáig?

Nemzeti jog vagy nemzetközi jog?

Az uralkodó álláspont szerint a magyar és a nemzetközi jog is alkalmazhatatlan a volt pártfunkcionáriusok és az általuk megrendelt – jogi köntösbe csavart – politikai gyilkosságokat levezénylő ügyészek és bírák büntetőjogi felelősségre vonásához. Az Alkotmánybíróság 1992-es döntése ugyanis kizárta, hogy a már elévült bűncselekményekkel kapcsolatban újabb eljárások induljanak. Ugyanakkor egy későbbi döntésében felhívta a figyelmet, hogy a nemzetközi jog, azon belül is az 1949-ben elfogadott ún. genfi egyezmények alapján el lehetne járni. Ezek alkalmazása azonban csak egy nagyon szűk ügykört, az 1956-os sortüzeket érintette.

Az eljárások vontatottan indultak meg a 90-es években, és már akkor sem létezett az ilyen ügyeket módszeresen felgöngyölítő ügyészi-történészi szerv. A hatóságok passzivitását tapasztalva egy civil szervezet, a néhai Szerdahelyi Szabolcs által alapított és dr. Róth Miklós ügyvéd által képviselt Deport ʽ56 próbálta meg sorozatos feljelentéseivel rávenni a hatóságokat – magányos harcosként, pénz és infrastruktúra híján egy kis szobából dolgozva –, hogy eleget tegyenek bűnüldözési kötelezettségüknek.

Az így kicsikart nyomozások végén az ügyészség azonban kizárólag a sortüzeket leadó kiskatonákkal és a közvetlen parancsot kiadókkal szemben járt el, a felsőbb politikai vezetőket legfeljebb tanúként hallgatták meg. A salgótarjáni sortűzper elsőfokú ítéletében Strausz János bíró sérelmezte is, hogy „még nyomozást sem indítottak olyan vezető személyek ügyében, akik ellen legalább annyi, ha ugyan nem több bizonyíték állna rendelkezésre”. Éles megfogalmazásában:

„Bár a vádmonopólium folytán az ügyészség jogkörébe tartozik annak eldöntése, hogy kivel szemben lát indokot vagy alapot a vádemelésre, mégsem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy az 1956-os vérontásokért és megtorlásokért kétségkívül felelős, életben lévő politikai és katonai vezetők ellen soha senki nem kezdeményezett törvényes felelősségre vonást, és erre még a jelen ügy kapcsán sem került sor. Ehelyett egyszerű közembereket ültettek a vádlottak padjára, noha ezek többsége ellen sem volt hitelt érdemlő bizonyíték”.

A Fővárosi Főügyészség 2005-ben – szintén a Deport '56 által tett feljelentés és panaszok alapján, évekig húzódó eljárás végén – a genfi egyezmények alkalmazhatatlansága miatt szüntette meg a Nagy Imre és társai perében eljáró kihallgatótiszt és az akkori belügyminiszter, Biszku Béla elleni nyomozást. Ekkor a Fővárosi Főügyészség még azon az állásponton volt, hogy a per előkészítése és levezénylése az akkor hatályos büntető jogszabályok szerint felvethetné a hivatali visszaélés gyanúját.

A megoldás: az emberiesség elleni bűncselekmény?

2010 őszén beadvánnyal éltem, és jeleztem az ügyészség felé, hogy a magyar állam nemcsak a genfi egyezmények, hanem az ún. emberiesség elleni bűncselekmények (crimes against humanity) alapján is megfontolhatná, hogy eljárjon az 1956-os megtorlások, köztük a Nagy Imre-per kitervelőivel és végrehajtóival szemben. Az eddig sosem vizsgált, rendkívül bonyolult nemzetközi jogi kérdéseket felvető feljelentésemről a Fővárosi Főügyészség röpke három nap alatt döntött, és érdemi vizsgálat nélkül megtagadta a nyomozást. Panaszomra a Legfőbb Ügyészség hivatalból felülvizsgálta a megtámadott határozatot, de egyetlen szóval sem tért ki az emberiesség elleni bűncselekmény alkalmazhatóságára, helyette a – senki által nem vitatott – genfi egyezményekről értekezett. Mindez a közérdek súlyos sérelmét jelentette.

A lex Biszku

A sikertelen feljelentés után az összes parlamenti pártnak eljuttatott törvényjavaslatom arra az egyszerű tényre világított rá, hogy a magyar államnak már az 1970-es évek óta a jogrendszere részévé kellett volna tenni az emberiesség elleni bűncselekményt, és rendelkeznie kellett volna annak elévülhetetlenségéről (1971. évi 1. törvényerejű rendelet). Jellemző, hogy a magyar állam ennek a kötelezettségnek még a genfi egyezményekben foglaltakkal kapcsolatban sem tett teljes körűen eleget egészen 2012-ig.

Ugyan komoly jogi és jogértelmezési bizonytalanságok is hozzájárultak az ügyészség passzivitásához, de kulcsfontosságú kiemelni, hogy a magyar államnak az átemelő belső jogszabály nemléte esetén is el lehetett volna járnia, mint ahogy arra az Alkotmánybíróság korábban fel is hívta a figyelmet. A Gulyás Gergely által önálló képviselő indítvánnyal beterjesztett törvényt az Országgyűlés 2011 végén fogadta el (2011. évi. CCX. törvény), ám semmilyen javasolt végrehajtási mechanizmust nem tartalmazott.

Biszku és a Nagy Imre per

Mindezek után úgy tűnt, hogy végre elhárultak az addig is illuzórikus jogi akadályok, és megindulhat a tényleges nyomozás a Nagy Imre-ügyben is. Az újabb – ténybeli alapon a 2010-es beadványommal teljesen azonos – feljelentés nyomán azonban az ügyészség ismét csak nem indított nyomozást. A 2014 szeptemberében született, mindössze hat és fél (!) oldalas határozat abszurditásáról mit sem tudnánk – a jobbikos országgyűlési képviselő ugyanis nem hozta nyilvánosságra, ahogy az ügyészség sem –, ha nem került volna hozzám.

A határozatot jegyző dr. Ott István főügyészségi ügyész teljesen kikerülte az emberiesség elleni bűncselekmény kérdését, s (jog)történeti bravúrt bemutatva bizonyítottság hiányában szüntette meg a nyomozást. A Nagy Imre üggyel kapcsolatban összesen másfél (!) oldalon foglalkozik. Szerinte „olyan konkrét adatokat az eljárás során nem sikerült beszerezni, melyek kétséget kizáróan bizonyítanák”, hogy Biszku Béla „a Nagy Imre és társai ellen folyó büntetőeljárás teljes folyamatát és eredményét eljárási szabályokba ütközően koncepciósan irányította és befolyásolta volna, valamint, hogy ilyen tevékenysége folytán annak eredményeként került sor nevezettek elítélésére”.

Nem derül ki azonban, hogy milyen iratokat nézett meg vagy értékelt, felkért-e történész szakértőt. Elemzést, dokumentumok érdemi ütköztetését a határozat nem tartalmaz. Vagyis egyet mégis idéz, ami azonban csak még valószínűtlenebbé teszi az eddig is szürreális iratot. Hivatkozik ugyanis a Nagy Imre per vezető bírájává kinevezett Vida Ferenc 1989-ben készült életútinterjúra, amelyben Vida kijelenti, hogy sem politikai, sem egyéb helyről eligazítást nem kért és nem kapott, semmilyen oldalról nem próbálták befolyásolni. Az ügyész határozatában elismeri, hogy ezek az állítások „meghatározott pontokon nem állnak összhangban a történeti kutatások eredményeivel, azonban az interjúban a Nagy Imre és társai ügyében elhangzottakat egyéb adatokkal a nyomozás során cáfolni nem sikerült”.

Nemcsak a Fővárosi Főügyészség saját, egyébként nem idézett, 2005-ös megállapításainak, hanem a történész szakma több évtizedes kutatásainak is gyökeresen mondott ellen, mindenfajta meggyőző érv nélkül.

Biszku és a sortüzek

Biszkuval szemben végül a sortüzekben játszott feltételezett szerepe miatt emelt vádat az ügyészség. Olyan ügyben, amivel kapcsolatban egyetlen feljelentés sem érkezett, és nem a lex Biszku, hanem a már jól bevált genfi egyezmények alapján. A csipkerózsika álmából felébredő ügyészség most már úgy látta, hogy hiba volt évtizedekkel korábban nem eljárni, tehát elővették a salgótarjáni és más sortüzek ügyeit, amelyek persze kiskatonák és karhatalmisták, nem pedig a politikai megrendelők felelősségét vizsgálta.

A Fővárosi Törvényszék Tóth Szabolcs vezette bírói tanácsa elsőfokon elítélte Biszkut, ám indoklása teljesen formálisra sikerült, sőt, kétharmad részt kompiláció volt, szó szerinti idézeteket tartalmazott a korábbi sortüzes ítéletekből és becsatolt szakvéleményekből. A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla meg is jegyezte, hogy „[...] kétségeket kelt az önálló jogi értékelő tevékenységével kapcsolatban, ami önmagában is felveti az ítélet hatályon kívül helyezésének lehetőségét”. Ebben a szakaszban derült ki az is, hogy az ügyészség ki sem kérdezte a nyomozás idején még élő egyik fontos tanút, de feltűnő volt az is, hogy az ügyészség és a bíróság sem érezte szükségét történész szakértő kirendelésének a sortüzes ügyekkel kapcsolatban.

A megismételt elsőfokú eljárás végén a Steiner Gábor vezette tanács ítéletében arra jutott, hogy szelektív módon járt el az ügyészség, amikor Biszku Bélával szemben a Nagy Imre elleni koncepciós per miatt azért nem emelt vádat, mert elfogadta az egyetlen, bűncselekménnyel alaposan gyanúsítható személy, a per akkori bírójának kijelentéseit, ám

több tucat egykori karhatalmista hasonló irányú tagadó nyilatkozatát pedig képtelen elfogadni (mert különben az egész vád alapja megdőlne), holott ezen személyek azokat konkrét, törvényes keretek között lefolyt büntetőeljárások alkalmával, tanúi, illetőleg terhelti pozícióban tették, azaz azokat nem pusztán csak egy kamerába mondták bele. Miért állítja az ügyész, hogy hazudnak? Mert ez az eljárási érdeke, de erre nem lehet vádat alapozni, nem elég csak kijelenteni, mivel cáfolni is tudni kell, amit azonban a jelen ügyben meg sem próbált”.

Steiner szerint a Biszku és így a pártvezetés közötti konkrét okozati összefüggést az ügyész meg sem próbálta bizonyítani, sőt az ügyész által összegyűjtött anyagokból egyenesen ennek az ellenkezője következett.

Az ügyészség egy eleve vesztett ügyben emelt, mintegy pótcselekvésként, vádat, amely a kívülállók számára azonban megint csak azt bizonyíthatta, hogy nem érdemes elővenni régi ügyeket. Ám a sikertelenség oka nem ez, hanem az ügyészség érthetetlen és jól dokumentálható passzivitása a Nagy Imre ügyben, amivel kapcsolatban pedig a legtöbb kutatás áll rendelkezésre.

Külföld és a Nemzeti Emlékezet Bizottság

Ami sikerült a német újraegyesítés után, azt nálunk a kényszerű politikai kiegyezés és a demokrácia kiépítéséhez szükséges erőforrások maximálása miatt elmaradt. A Biszku-ügy nemcsak a magyar igazságszolgáltatás egészének működéséről ad látleletet, hanem az elmúlt 28 év magyar közállapotairól is. A szavak és szimbolikus tettek szintjén túlmenő, valós és hatékony intézményi megoldásokra lett volna szükség, csakúgy, mint az ebből szempontból mintának tekinthető Németországban, Lengyelországban vagy Romániában. Az ottani ügyészi szervek és párhuzamosan létrehozott történeti intézetek aktívan és kezdeményezően jártak el, tanúkat hallgattak meg, dokumentumokat gyűjtöttek és feljelentéseket tettek. Romániában például már két volt börtönparancsnok ítéltek el az emberiesség elleni bűncselekmények alapján.

Ezzel szemben Magyarországon eddig nem alakult külön nyomozócsoport, vagy szakosított intézet a pártállami múlt szisztematikus büntetőjogi és történeti feltárására. A 2013. évi CCXLI. törvénnyel létrehozott Nemzeti Emlékezet Bizottságának ugyan papíron törvényi kötelezettsége lenne az együttműködés „az ügyészség kijelölt szervezeti egységeivel a kommunista diktatúra alatt elkövetett, el nem évülő bűncselekmények elkövetői körének felderítésében”, ám mindennek eddig nem tett eleget.

A Legfőbb Ügyészséggel való együttműködés eddig a megtorlásban részt vevő bírók és ügyészek életrajzi adatainak publikálásában merült ki. Ez ugyan fontos történészi részfeladat, de messze nem az az aktív, kezdeményező magatartás, amit az állampolgár elvárna egy több százmilliós költségvetésű, direkt e feladat ellátására is törvényileg felhatalmazott állami szervtől.

Mindezek után nem véletlen, hogy – sok más ügy mellett – folyamatosan romlik az állampolgárok jogállamba vetett bizalma. Sokan úgy gondolhatják, hogy ha ilyen kiemelten fontos, vagy legalábbis a szavak szintjén annak minősített ügyeknél így működik a magyar állam, akkor mit várjanak saját ügyeik intézésénél. A gyors, határozott és következetes büntetőjogi igazságtétel javíthatta volna az állam és polgárai között megromlott viszonyt, ehelyett azonban újból csalódnunk kellett.

A szerző a Biszku Béla és társai ellen 2010-ben tett feljelentés, valamint a lex Biszku (2011. évi CCX. törvény) nemzetközi jogi részének szerzője.