A tökünkre kötött lámpa esete

Az egypárti kormányzásra áttérve a magyar kormány feje meghirdette a bársonyos reformok eljövetelét. Ezt olyan simogató, finom valaminek képzeljük el, hogy ahhoz képest a doktor bácsi nem fog fájni az inekció nyugtatgatása maga a vegzálás.

Ennek megfelelően a miniszterelnök kancelláriaminisztere, Kiss Péter azzal a házi feladattal bocsátotta jól megérdemelt nyári szabadságukra az MSZP parlamenti képviselőit, hogy tegyenek minél több, a lakosság és a vállalkozók közérzetét javító apróbb javaslatot. Lesz is mit tenniük, hiszen az élet és a szabályozás lassan úgy néz ki, mintha azt valóban csak a bosszantásunkra találták volna ki. Nem elég, hogy igen keményen adózunk és járulékolunk, ezt még a lehető legkacifántosabb módon gyakoroltatják velünk.

Már az is kellemetlen, hogy sokat kell fizetnünk, de az még inkább, hogy ezt ezerféle módon, ezer határidőre és a legkülönfélébb számlaszámokra teljesíthetjük. Számos olyan kisadó van, amelynek a banki átutalása többe kerül, mint amennyit utalnunk kell. De itt nincs vége, hiszen messze nem elegendő utalni, arról vallanunk is kell. Papíron és elektronikusan, és hogy az élet cifra legyen, a mindenható APEH mellett vallhatunk az OEP-nek, a nyugdíjbiztosítónak, a pénzügyőröknek, a helyi önkormányzatainknak és így tovább.

Ennyi tétel, határidő és hatóság között még a legjobb tájékozódási futók is eltévednének, hát még a szabad akaratukon kívül kényszerből is vállalkozók. Ilyenkor aztán nem csak az egyébként szinte filléres adókat fizethetjük be késedelmi pótlékosan, felkamatolva, hanem az elfeledett, vagy csak egyszerűen el nem adminisztrált adó tíz-, sőt akár százszorosát fizettetik meg velünk. Sokszor több esélyünk lehetne a nyerésre, ha itt a piros, hol a pirost játszana velünk a hatóság.

De hozhatnánk számos példát az élet más területeiről is, amikor sokszor az az érzésünk, hogy van sapkád nyuszikát játszik velünk az állami róka. Hiszen mit szóljon az az osztatlan erdőbirtokkal bíró ember, akinek ellopták a fáját, és ezért szabálytalan erdőirtás címén még őt bünteti meg a hatóság? Nem az van, hogy az államhatalom megvédi a magántulajdont, hanem a megkárosítottat vegzálja.

Annak az öreg parasztnak a helyébe képzelhetjük magunkat, akit kaszálás közben lepett meg egy magasságos bizottság. Először csak azt konstatálták, hogy a kaszájával egyszer suhint, és amikor visszaemeli, az egy üresjárat. Nosza kapott egy, a másik irányba is görbülő vasat a kaszanyélre. Örömmel nézték, hogy így megszűnt az üresjárat, hiszen oda is, meg vissza is dőlt a levágott fű. A következő nap döbbenten látják, hogy szép, szép ez a haladás, de a fű összegereblyézésekor csak le kellett tennie a kaszát az öregnek. Mennyi időkiesés, mennyi veszteség. Gyorsan kötöttek egy gereblyét a gatyakorcához. Ahogy dőlt a fű és lépett, úgy húzta is össze a sok füvet. Igen elégedetten vonult el a bizottság. Harmadnap, amikor az öreg ismét meglátta őket, hát elhányja a kaszát, leoldja a gereblyét, futásnak ered. Csak futtából kiállt vissza: az ő tökére nem kötnek lámpást, hogy éjjel is tudjon dolgozni.

Lassan itt tartunk, hogy mi is félthetjük említett testrészünket. Hogy milyen közel járunk ehhez, ahhoz itt a legújabb példa. A környezetvédelmi termékdíjat nem pusztán a nagy gyártóknál - sör, kóla stb. - szedik be, amelyek az árakban realizálva hárítanák tovább a végső felhasználók felé. Nem, mi ennél sokkal bonyolultabb rendszert fundáltunk ki: minden kiskereskedő és vendéglős is fizethet a göngyöleg után. Ezért az átlagos kis üzletenként havonta beszedhető öt-tízezer forintért a vállalkozónak be kell jelentkeznie a pénzügyőrségre, és egy új nyomtatványon havonta bevallhat is a fizetség mellett. Ha késik vagy hibázik, fizethet alkalmanként akár kétszázezres bírságot is.

Nem kell ahhoz közgazdának lenni, hogy tudjuk, az a leghatékonyabb adóbeszedés, amit kevés helyről, koncentrálva és könnyen ellenőrizhetően hajtunk végre. Vagyis amennyiben a sörös- vagy kólásgöngyölegek, dobozok, műanyag palackok után termékdíjat kell szedni, hogy legyen fedezet a megsemmisítésükre, netán ennek hatására áttérjünk egy környezetkímélőbb csomagolásra, azt a gyártónál cselekedjük meg. Ráadásul a csomagolás módján is csak ők tudnak változtatni, nem a kereskedők, vendéglősök, és pláne nem mi, a fogyasztók. De a mi hatóságunk nem szereti az egyszerű és tiszta munkát. Inkább többezernyi kiskereskedőtől és vendéglőstől hajtja be ezt az adót, és még a beküldött százezernyi bevallással is megküzdenek. Micsoda hivatástudat! Micsoda energiák! Bár én ezt inkább a Duna-Tisza csatorna kiásására fordíttatnám.

Egy szó, mint száz: ez adótechnikailag, ellenőrzésileg is tökéletesen értelmetlen, hatékonytalan és drága ez a rendszer. Csak arra tudok gondolni, hogy azért találták ki: legyen minek az eltörlését javasolniuk a képviselőknek és ezzel javítani a közérzetünket. Biztosan nem lehetne csak úgy simán, a lámpás felkötése, majd leoldozása nélkül kedveskedni nekünk?