Mária
-7 °C
3 °C

Budapest, gagyiváros

2002.08.28. 08:00
"Budapesten fokozatosan új, korszerű és tetszetős hírlapárusító pavilonok váltják fel a régieket. A kereskedő-terjesztői igényeket és az építészeti-városképi szempontokat egyaránt érvényesítő pályázaton kiválasztott építmények közül az elsőt a Duna-parti Mariott Hotel előtt állították fel." (MTI)

Elgondolkodtató ez az "építészeti-városképi szempont"-kérdés. Mit is jelent ez? Nyilvánvalóan az utcai berendezési tárgyak a városkép meghatározó elemei. Számtalan ilyen objektummal találkozunk nap mint nap: padok, szemetes, tábla, jegyautomata, postaláda, óra, kuka, pavilonok. Érdemes Budapest "építészeti-városképi" szempontjait e tárgyak enyhén szólva periférikus szintjéről is szemügyre venni. A következő rövid képes ízelítő fővárosunk kortárs tárgykultúrájából merít, vagyis: Városi Dizájn 2002. (Valamennyi kép egyetlen délután alatt, a város frekventált részein készült.)

Rögtön egy izgalmas területtel érdemes kezdeni. A budapesti köztéri ülőalkalmatosságok a történelmi korok megannyi tüneményes báját magukon hordozzák. Itt van például elsőként a betonláb + piros deszka kombináció a '60-as '70-es évekből, jó erős, szocreálos dizájn. Öröm lehetett nézni, ahogy az ipar ontotta magából e csúcsterméket. Csak hát valahogy itt ragadtak nekünk szegények. Az ember jó esetben is inkább egy lekoszlott balatoni vasútállomásra asszociál a betonláb + piros deszka láttán...

Persze nem kell messzire menni, mert rögtön a betonláb + piros deszka mellet általában találunk egy szemetest is. Ez a szemetes a "szabadon álló hulladékgyűjtők" családjába tartozik. Önálló alkotás, jól felismerhető előképekkel. Alkotója könnyed szellemmel vegyítette a népi kosárfonás ősi világát az internacionális díszítőkultúra megfelelően absztrahált formáival, mindezt az ipari gyárthatóság szellemében. Ez a szó szoros értelmében szemétkosár. Szerkezeti kialakítása szerint: acélvázon csirkeháló, ahogy ezt a kor formatervezői szinten megengedhette magának.

A szemetesvonalon érdemes továbbmenni, és akkor rögtön bele is ütközünk abba a valamibe - a toplisták egyik első helyezettjébe -, amelyről egyesek szerint Budapest kétséget kizárólag felismerhető: vagyis a narancssárga, műanyag szemetesbe. Ez a tárgy szinte csak függőségi viszonyban képzelhető el; rendszerint egy buszmegálló táblaoszlopán csüngve találjuk, de felkéredzkedik korlátra, lámpaoszlopra, mindenre. Igen ritkán jut osztályrészéül saját kis oszlop. Ám legmegkapóbb a formai világa. Az áramvonalas testfelépítés cinkos, szinte erotikus kacsintás a XX. század műanyagiparára. Amikor a világ az új anyag lázában égett, Budapest is megalkotta saját égőnarancs színű dizájnszemetesét, és nosza, el is szórta országszerte. Úgyhogy most már ebből is kicsit sok van... (de rendelhető szürkében és fűzöld változatban is). A városi élet fogalomtárába pedig be kellett vezetnünk a "szemetestűz", az "olvadó szemetes" és a "kukafüst" fogalmakat.

De lépjünk tovább az időben, mert a java csak ezután következik. Ezek legalább őszinte dolgok voltak, a kor iparának egységes termékei ("kérem szépen, ennyit tudtunk"). Egyszerű dolgok: betonláb + piros deszka, kosár, műanyag. Kész.

A budapesti városi dizájn a 90-es években lépte meg az adu ászt. Új identitás keresése - lehetne a jelszó, ami nagyon szép; de a rosszul megtalált identitástudat vagy önazonosság nevetségesen hamis tükröt tart elénk. Néhány példa a kortárs budapesti köztéri dizájn repertoárjából.

Kedvencem a rézkeretbe foglalt kvarcóra, kis íves tetővel, apró bogyókkal a sarkain; míves darab. Aki látott már digitális órát, az el sem tudja képzelni, ki lehetett az az épelméjű, aki ezt kitalálta. Persze ezt is lehet fokozni: remek darab az óriási zsebóra, mint köztéri időjelző. Ez vajon poén akar lenni, vagy ezt komolyan gondolta a tervező?

Az ülőalkalmatosságok terén is volt mit újítani. Az egész várost ellepik a neo-öntöttvas-dizájn padok, csigabiga-levélke-effekttel. A romantikus stílus a padtémában, úgy látszik, egyeduralkodóvá válik, mindegy, hol járunk.

Az indamotívumokat és egyiptomi széklábat vízvezetékcsővel ötvöző dizájn a terméktervezés csúcsa. Két oldalán csigavonalban tekeredő karfa felül kis fülecskében végződik, alul csapott indamotívum simul a lábhoz - ki tudja, honnan való ez a formai zagyvaság. Ehhez jön még a színközhely, vagyis: ami fém, az zöld; így a legtöbb mai fémszerkezetünk gyönyörű olajzöld színben pompázik. A pad létezik trón verzióban is, amely a pad bonyolult geometriai transzformálásával keletkezett, tulajdonképpen egyfajta metapad. Ez ritka, csak a szemfüles budapestereknek adatik meg, hogy beleülhessenek.

A várost ezenkívül sikerült még felszerelni rengeteg egyenpóznával is. Formájuk szintén valamilyen negédes, soha nem volt világot idéz; a különféle tóruszok és tagozatok megkapó ritmusban váltakoznak rajtuk. Mindezt szintén meg lehet fejelni némi csicsával, bogyóval, girlandokkal, miegyébbel; és már kész is a XXI. századi Budapest villanyoszlopa. Természetesen zöldben. Tulajdonképpen az ezredvég egyfajta posztavatgárd happeningjével állunk szemben: ki tud minél többféle dolgot ezen az oszlopon elsütni. Lehet lámpaoszlop, lóghat rajta tábla, jelzőlámpa, biztonsági kamera. Némi ügyességgel rá lehet applikálni a turistainformációs táblákat, órát, tükröt. Legáltalánosabb talán az a kandeláber, amellyel sikerült ellepni a főváros szinte valamennyi új vagy átalakított közterét. Már ahol persze az igényszint és a városi büdzsé ezt a luxust megengedheti magának. És a több száz kilométernyi (zöld) cifrakorlátról ne is beszéljünk.

Valóban ilyen város lenne Budapest? Ez volna a sokat emlegetett városkép, legalábbis a "bútorzat" távlatából? Ha a dizájnt elsősorban innovatív gondolkodásmódként fogjuk fel, amely a formaadást az új igényekre adható mind újabb és újabb reflexív válaszokból eredezteti, akkor a mai budapesti közterek bútorvilága enyhén szólva nem tűnik izgalmasnak. Ergonómia, anyag, tér vagy idő, öregedés, rentabilitás, játék - ezek például a dizájnhoz köthető fogalmak. Látható, hogy Budapesten erről szó sincsen; az indákkal körbefont cuki lámpaoszlop a legkevésbé sem innovatív. Valódi dizájn helyett kétségbeejtő giccsáradattal kell szembesülnünk. Első pillantásra érthetetlen ez a szinte naiv azonosulás azzal a romantikus eszményképpel, ami a mai köztéri tárgyak megjelenését jellemzi. Emellett szinte ijesztő az az erő, amellyel e tárgyak egységes mivoltukban ellepik a várost, uniformizálva az egymástól homlokegyenest különböző városrészeket.

Izgalmas példa erre az 56-os villamos vonala, ahol egy soha nem létezett szellemiséget próbál megidézni az egységes villa-mosmegálló kasznidizájn, amelynek kézműves faipari technikával épített, fagylaltzöld házikói valami édeskedős "buda-hegyvidéki" világot próbálnak a gyanútlan utas szívébe lopni. Éppen hogy csak omnibusszal nem kell járnunk errefelé.

A "romantizálás", úgy tűnik, erős városi koncepció a közterek berendezési tárgyait illetően. Az elmúlt évtizedek alacsony szintű mindennapi tárgykultúráját tekintve ez talán nem is annyira meglepő. Generációk jártak műanyag lambériás iskolákba, ebédeltek műbőr székes üzemi éttermekben alumíniumvillával, és közlekedtek azokkal a buszokkal, amelyek lépcsőjén az embernek 70 év felett esélye nincs felkapaszkodni.

Az viszont már meglepő, hogy milyen izzadt erőlködéssel próbáljuk bizonygatni, hogy ma is egységesen historikus város ez. Csakhogy milyen értéke van a ma összeszerelt, "korhű", fénycsöves kandelábernek? Az elmúlt évtizedek ittragadt ótvarja mellé kell nekünk ez a csöpögős-érzelgős neoáradat?

Persze nehéz valóban felnőni a kortárs tárgykultúra és problémamegoldás szintjére. Úgy tűnik, hogy a "városképi szempont" mindinkább a romantizáló eklekticizmusra való hivatkozást jelenti. Persze tisztelet a kivételnek: aki egy kis felüdülésre vágyik, megnézheti például a Millennáris park lámpáit, vagy az Erzsébet tér új padjait.

A mai budapesti tárgykultúra keresztmetszetét tehát nagyrészt az egykori szocializmus iparának erősen amortizált termékei és a kortárs historizáló egyengagyidizájn adja. Ez azért elég elkeserítő. E tárgykultúra (vagy kulturálatlanság?) mindazonáltal több szempontból is káros következményekkel járhat. Először is a városi berendezési tárgyak témája lehetne a kísérletezés, a progresszív dizájn állandó terepe. Ezzel szemben Budapest leginkább mérhetetlen unalomról és ötlettelenségről tesz tanúbizonyságot e témában. Nemhogy kísérletezés nincs, de ha a kandelábererdő alatt következetesek akarunk lenni, akkor közlekedésileg lassan visszatérhetünk a lovaskocsira is.

Másrészt ahány városrész, annyi különbség és jellegzetesség; az egyencukormázzal éppen a különbözőséget, a városrészek saját jellegét sikerül jól nyakon önteni. Lehet persze arról vitatkozni, hogy a berendezési tárgyaknak egységes képet kell-e mutatniuk, vagy sem, de az biztosan az egyik legrosszabb megoldás, ha e szirupos romantizálás jellemzőit általánosítjuk, és ezt mint formai kényszert megannyi uniformizált villanypózna és kandeláber vagy pad képében szétterítjük a város egészén.

És mindezek után megszületett a köztéri dizájn új csúcsterméke, a bevezetőben említett újságospavilon, amelynek egyik példánya jelenleg a Blaha Lujza téren tekinthető meg. A várakozásainknak megfelelően szintén olajzöld színű kaszni a tér sarkában próbál a városképhez illeszkedni. Az arányai meglepően jók; a visszafogott régieskedés próbálja velünk elhitetni, hogy Deák Ferenc is itt vette meg a napi olvasnivalót. Furcsa érzés lehet itt farmerban autósmagazint árulni... Sarokoszlopai kannelúrázottak, párkányzata alatt (mert az is van neki) kis konzolkák fityegnek, szerény díszítéssel. A tetejére ráadásként két rézszínű tüskét is biggyesztettek, ami valószínűleg mint "újságos-típusú csúcsdísz" fog bevonulni a rózsadombi villaépítés kelléktárába. Ám érdemes közelebb menni, és megkopogtatni e remekművet: műanyag. Öntött műanyag ornamentika - ez már tényleg a gagyi netovábbja. Olyan, mint a famintatapétás számítógép. Tényleg kell ez nekünk? Megtervezni, formát készíteni, legyártani ezt műanyagból, csak azért, hogy megfeleljünk valami romantikus kényszerképzetnek, a "városképhez illeszkedés" rosszul értelmezett misztériumának?

Tudomásul kellene venni: a múlt értékeit azzal is megbecsüljük, ha nem űzünk gúnyt belőlük, például műanyag utánfröccsöntéssel. Ha minden régieskedő, a valódi régiség értéke észrevehetetlen marad; a romantizással éppen azt az eredetiséget sikerül demoralizálni, amelyet ez az suta igyekezet megőrizni szeretne. Műanyag újságos az 1880-as évekből, műöntöttvas kvarcóra, egyenpad és fénycsöves kandeláber; mi jöhet még?

Budapest, gagyiváros?

Varga Péter István

US Virgin Islands

Sosem láttál még ilyen gyönyörű helyet!

Felfedeznéd Portugáliát?

Itt a remek alkalom, hogy megismerd. Beszámolók, fotók - böngéssz!