Molekuláris svindli

Re: Aki ostoba, nagyon le fog maradni 

Nem szól ez a mostani írásom kevesebbről, mint a kutatói lelkiismeretről. Amikor a vele történtek alapján Pusztai Árpád végiggondolta a történetét, már hogy miként vált egy genetikailag módosított (gm) burgonyákat kutató konzorcium vezetőjéből azok táplálkozástani kritikusává, akkor eljutott addig, hogy a tudósok szuverenitása kezdte érdekelni.

A függetlenség itt nem politikai értelmű, hanem a górcső alá helyezett termék üzletelésétől való távolmaradásra vonatkozik. A Dudits Dénessel készült - a kérdéseit tekintve kitűnő - interjúból (Index, 2008. április 7.) világos, hogy ő ezt nem tartja szükségesnek.

A Szegedi Biológiai Központ farkast (tudománytalanságot) kiáltó főigazgatója, az MTA élettudományi területének alelnökjelöltje számára a kutató lehet, sőt kívánatos, hogy gazdasági viszonyban legyen a terméket előállító céggel, törekedjen részesedésre annak hasznából, ne igyekezzen egyéni és kritikus utat járni - azaz szigorúan pártatlan értékrend szerint kutatni -, mert az önsorsrontó ostobaság, amelyet követ az elszigeteltség.

Hm. Vajon a szamárság mely minősített alesetére történik itt utalás, és az összefonódás mely stációjából? És hogy a társadalom ne fordítson a Kárpát-medencei környezettudományi vizsgálatok finanszírozására egy vasat sem, mert ha igen, akkor hatások is találtatnak? Sőt a fajtatulajdonos se költsön erre, mert még financiálisan belerokkan? Kérdezném, ha illő megfontoltságot sejtenék a vélemény mögött nemcsak talaj menti indulatokat.

Aki ilyet kimond, annak fogalma sincs a biogeográfiáról, az ökológiáról, a kritikus termékek eddigi engedélyezési gyakorlatáról sem. Nem tudja, hogy független ellenőrző vizsgálatok mindig is voltak, és ezt nevezik szervezett formában a termékcsoport időszaki revíziójának.

Nem szükséges részleteket korrigálnom ebben az érdekvezérelt mélységben. Végtére is nem vagyok kiképzett búvár. Nem emlékszem rá viszont, hogy mikor olvastam utoljára hasonlóan önleleplező nagyvezetői véleményt. És mindez nem is egy megtévedt pillanat szülte zsenge, hiszen nem ez Dudits Dénes első ilyen balul kiütő megnyilvánulása. Hasonlóan gyönge szövésű lobbylevelet írt Bedő Zoltán kollegájával az országgyűlési képviselőknek.

Tehát csak nekik kell adni a kutatási pénzeket, ahogy ez eddig is történt? De mi is a mostanáig az asztalra tett gyakorlati eredmény, mert magyar gm fajta bizony nem született, és a mellékhatás-vizsgálati területeken egyikük sem számít szakértőnek. Ez ugyanis nem biotechnológusi és nemesítői, hanem környezetanalitikai, ökológiai, ökotoxikológiai és dietétikai szakértést kíván.

Dudits Dénes magyar fajtára vonatkozó kitérő válaszait latolgatva idehaza ilyen aligha születik egyhamar, de ha mégis, azt Magyarország nem tudja majd a világpiacon engedélyeztetni. Eladja majd az itt összepályázott súlyos állami pénzek hozadékát reklámáron olyan nemzetközi cégnek, aki a kifejlesztésre elég tőkeerős, aki itt most a termékfejlesztés helyett csak a Hírlevél nevű színes-szagos brosúrát finanszírozza.

Hozzá kell tennem a fentiekhez, hogy kémiai és genetikai biztonsági területeken a terméktől való függetlenség a legfontosabb teljesítendő kritérium, ami egy állítás hitelességét megteremti. Itt lényeges, hogy ki mondja, és milyen háttérrel. Nincs jó reputációja a terméktulajdonosoknak és az általuk fizetett, értük csikorgó-forgó spin-doktoroknak, bár kétségtelen, hogy a kormányok spórolása miatt a laborminősítési rendszerekkel áthárították az ártalmatlanság bizonyításának terhét a terméktulajdonosra.

Mindennek következménye, hogy a saját portéka előmenetelét biztosítandó csinos sikerjelentés készül, ami elhallgatja, vagy bagatellizálja a valóságos problémákat. Nem véletlenül, hiszen például a növényvédőszer-hatóanyag fejlesztésbe befektetett pénz kétszeresének (lásd kamatok) kell 10-12 éven belül megtérülnie, mielőtt egy termék jövedelmezni kezd. Az ezredfordulón ez 20-40 millió dollár volt hatóanyagonként (gyógyszernél 300 millió dollár). Van tehát miért szorítani. A gyárak vezetőtermékének egyébként a teljes fejlesztésivertikum-hátteret kell, hogy fedezzék, különben leáll a verkli.

A terméktulajdonos tehát megválogatja a mondanivalóját, és persze költhet mellékhatás-vizsgálatok helyett befolyásos vezetők, díszgazdák és sajtómunkások szakmai üdültetésére, színes prospektusok megjelentetésére és persze akciórendezvények költségszámláira.

Dudits Dénes úgy sóhajt fel, hogy nincs bizalom. Az ipari tudománytörténetben válaszokat is lehet arra találni, hogy miért. Például a DBCP nevű talajfertőtlenítő hatóanyag esetében a Shell elhallgatta, hogy a kísérleti egerek hímjei meddők lettek. A termék később a dél-amerikai banánültetvények dolgozóin mutatta be ezt a hatását, és kezdődött el az a per, ami jelenleg is folyik, és ezer pórul járt férfi a felperes.

Ismert, hogy mellékhatás-vizsgálati területen dolgozó kutatókat igyekeztek nevetségessé tenni a terméktulajdonosok. Például Rachel Carsont a Monsanto vette a célkeresztbe a DDT mellékhatásainak köztudatba emelése miatt. Könyvének - a Néma tavasz-nak - a megjelenése után elkészítette annak pamfletjét, és ötezer példányban ingyen osztogatta. Nem ért el vele sikert, csak méltatlanná tette Carlson életének egyébként is nehéz utolsó éveit.

A növényvédőszer-ipar lejáratási kampányát szenvedte meg például a kutatók közül John Coulter vagy Melvin Reuber is. Igazukat az utókor kutatói ellenőrizhetik, hiszen meglepően sok növényvédelmi célra korábban használt hatóanyagot fedezhet fel a mai mutagenitási és karcinogenitási listákon (IARC és EPA közös listája), amikről ők beszéltek.

Van több száz oka tehát a tudomány eredményeit érintő szkepszisnek. A jelennek szembe kell tudni ezzel nézni. Minden kornak meg van a maga divattudománya. A hatvanas-hetvenes években a jó szándékú kémikusok úgy gondolták, hogy kitűnő hatóanyagokat találtak: a végső megoldást. Paul H. Müller a DDT-ért orvosi Nobel-díjat kapott.

Csak mai jobb tudásunk írja felül, hogy abban az időben katasztrofális mennyiségű hormonmoduláns anyagot szórtunk ki a földjeinkre. Ma is velük élünk, a hazai talajaink kb. 40%-ból mutatható ki a DDT vagy annak bomlástermékei. Nem lep meg, hogy anyatejből a mai napig kimutatható, az már igen, hogy minderről úgy gondoljuk, hogy nem tartozik azokra, akiket érint.

Nem a biotechnológiával van baj, hanem annak a növénytermesztésben megvalósuló konkrét eddigi gyakorlatával. Azaz nem elégséges, hogy valamit új módszerekkel állítunk elő, hanem a terméknek kell korszerűnek lennie. Ez az elsőgenerációs gm növényeknél nem így van. Szükségtelenek még fogyatékos prototípusaik Magyarország számára, amelyek még csak a szabadalmaztatott üveggyöngy kategóriájában indulhatnak. Közgazdasági mérlegük nálunk kedvezőtlen. Gyönge svindli a gyakorlatszerzésről és szén-dioxid-kibocsátás csökkentésről szóló izzadságszagú ajánlás.

A Monsanto tulajdonú MON 810-es kukoricamoly-rezisztens kukoricára Ausztriát, Magyarországot, Görögországot és Lengyelországot követően az EU legnagyobb termesztője, Franciaország után most Románia is moratóriumot hirdetett. És a GMO-Kerekasztal lenne minden bajok forrása, amelynek honlapja messze a leglátogatottabb valamennyi hazai gm növénnyel kapcsolatos közül? Mind a huszonöt, túlnyomóan tudományos minősítést szerzett tagjával? A hozzájuk csatlakozó hatóságiakkal és érdekképviselőkkel? A meghívott civilszervezetekkel? A rájuk figyelő országgyűlési bizottságokkal? A különböző tudományterületek kollektív bölcsességétől kapna egy agrármérnök agyvérzést?

Sajátos állapot lehet az, amelyben kötelezően elvárjuk, hogy körülöttünk keringjenek az ezerarcú bizonyosság (tudás) repeszei, de hogy tovább fokozzam e gondolat abszurditását: a fogyasztókat nem kellene esetleg Dudits Dénesnek leváltania?

Darvas Béla

a szerző ökotoxikológus, akadémiai doktor