A nyári (pót)vizsga

Tuzsér mellett kivonultak a fagykárt szenvedett gazdák, azonnali és teljes kártérítésüket követelve a kormánytól, de valójában a mindannyiunk által kiizzadt adófillérekből várják (el) a kárpótlásukat. A szolidaritás nemes dolog, de itt nem erről van szó. Nem kérik tőlünk a megértést, az együttérzést és a segítséget, ők követelnek.

A kormány meg vizsgázik. Vizsgázik a polgári egyenlőségből, a közteherviselésből, helyesebben abból, hogy ezek üres szólamok-e, vagy valós ideák. Esetleg ismét egy kicsiny, de hangos csoport száját fogják be a többség pénzén. Nincs sok reményünk, hiszen idén a megszoritások ellenére a hangos nyomásgyakorlóknak jutott pénz. Legyen szó – példának okáért – a Hócipőről vagy Kapolcsról.

A reformkor nagyjai közel kétszáz éve indították kűzdelmüket a közteherviselésért, a polgári átalakulásért. Széchenyi nem egyszerűen szabályozta a Tiszát, ő ár- és belvízvédelmi társulásokat hozott létre. Azok áltak össze, akiknek a gazdaságát veszélyeztette a szeszélyes folyó. A kiegyezés után gombamód szaporodtak az ezekhez hasonló egyletek. Gondoljunk bele, a falusi, kisvárosi egyesületek egyik mintaképe a tűzoltó egylet volt. Rang volt ott önkénteskedni, és rangot adott számukra – a tehetősséghez mérten – juttatott adomány.

A sógoréknál még ma is ezek az egyletek örzik a falvak és kisvárosok nyugalmát. Valódi civilként, a helyi közösség felajánlásaiból és munkájával. Nem állami civilek ők, akik kigondoltak valamit, aztán a kormánytól követelik rá a pénzt, mint a mi fesztiválszervezőink. Bizony a traktoros sógor elsüllyedne a szégyentől, ha az ő tűzoltóautójuk nem az ő tehetősségük, ügyességük és munkájuk által állna készenlétben.

Nálunk a fordulat éve lesöpörte a polgári öngondoskodás és összefogás valamennyi kezdeményét, de állami hámot rakott a munkás önsegélyezés megannyi formájára is. Államosították az árvizek ellen szervezkedőket éppúgy, mint az egészségük vagy nyugdíjuk ügyében munkálkodókat. Az egykor híres Mabira, a magánalkalmazottak szervezetére csak romjaiban is szép egykori kórházuk, a Péterffy emlékeztet.

A vasúti kalauzok önsegélyző pénztára is csak a MÁV egy részlegeként élte túl a szocializmust, de legalább túlélte. Mindent besöpört a nagy költségvetés, és az állam gondoskodott mindenről és mindenkiről. A színvonalról az idősebbeknek lehetnek emlékei, a fiatalabbaknak meg legyen elég annyi, hogy ezért is bukott meg az a rendszer.

De mit látunk 17 évvel a bukása után? Nálunk árvíz után a házát biztosítással is őrző gondos gazda bizony kevesebbet kap, mint felelőtlen társa. Egy társasházi tűz után a tűzkár ellen havi rendszerességgel védekező szintúgy, mint az, aki tücsök módra él a hangyák közt. Most a gazdák azon 5%-a ütheti majd a fejét, aki befizetett a kárkockázati alapba. Mert az is teljes és azonnali kártérítést követel, aki a karambol után se kötötte meg a cascóját. Miért is tette volna!? A szocializmus 40 és a mi felemás polgári demokráciánk 17 éve arra szocializálta, hogy a hangyák, a takarékoskodók, az öngondoskodásra törekvők balekok.

Bizony a fordulat éve óta eltelt majd hatvan év elsöpörte a polgárosodásért kűzdő eleink 150 harcos évét. A magyar polgárosodás egykor volt alapját a paraszt-polgárság jelentette. Hová lettek ezek a büszke parasztok, az árvédelmi és tűzoltó egyletek fenntartói, önkéntesei? Az adófizetők európai közössége, a mezőgazdaság jellegzetességeiből fakadó kockázatokat a termelés fenntarthatósága érdekében részben hajlandók átvállalni.

Azt azonban nem várhatják el tőlünk, hogy elfogadjuk: a nyereséges években a gazdák a terméssel együtt betakarítják a támogatást és a profitot, a veszteség idején pedig a kár megtérítését várják. Szolidárisak vagyunk, de csak az öngondoskodásra hajlandó, a károk enyhítésére önmagukban is törekvő termelőkkel.

Tömör Ignácz