Ebből nem lehet kimászni bársonyosan

Komolyan el kellene gondolkodni. Nem pusztán a gazdaság alacsony növekedési üteme, a magas elvonások, a minket lassan, de biztosan lehagyó régiós társak miatt.

Komolyan el kellene gondolkodni, és nem a pártpolitikai ütésváltás színvonalán. Nem pusztán azért, mert ahogy egy televíziós beszélgetésben a jegybank volt elnöke, Surányi György megjegyezte: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Persze 2006-tól a Gyurcsány-kabinet megpróbálkozott elrugaszkodni az országot örvényként lehúzó államgazdasági pangástól, de vagy nem érték el az örvény fenekét az elrugaszkodáshoz, vagy túl nagy az örvény szívása. Visszafordíthatatlan eredményeket nem értek el. Ráadásul a mögöttük álló párt 2006-ban olyasmikkel kampányolt, amivel legfőbb riválisuk most őket támadja. Aztán mit látunk éppen most: Font Sándor a Fidesz agrárgazdája lila ködös áfacsökkentési ötleteire az MSZP-s főpolgármester-helyettes nem kevésbé hagymázas áfazsugorítási lázálommal válaszol. Vagyis tényleg a tizenkilenc és az egy híján húsz verseng a kegyeinkért.

Ezt ideje lenne felismernünk. Nem az a szörnyű, hogy Gyurcsányék megbuknak. Megbuknak, mert bármennyire is felismerték, hogy merre kellene haladnunk, hiteltelenné váltak az előző négy év gyakorlata és a kampányukban tett "nem fog fájni" ígéreteik miatt. Elgondolkodtató, hogy olyasvalakik fogják váltani őket, akik ígérgetésükkel ugyanott tartanak, mint a szocik a kárhoztatott négy évükben és a még jobban kárhoztatott kampányukban. Fennen hirdetik, hogy semmi sem kell, hogy fájjon. Semmit se kell tennünk, szenvednünk még egy kicsit sem, hogy elinduljunk a normális úton. Aztán kijön Orbán őszödi beszéde, és nem is tudjuk, sírjunk vagy nevessünk. Sírjunk, hogy ezek is hazudnak, vagy nevessünk, hogy ezek is látják a valót. Síráson és nevetésen túl: egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.

Hiába vígasztaljuk magunkat, hogy az exportra termelő nagyvállalataink, a multik köszönik szépen, még ebben a túladóztatott rendszerben is menetelnek, növekednek, mert a kedvezőtlen államháztartási mutatók az ő prosperálásukat is fékezik, és főleg fékezni fogják. A foglalkoztatás terén döntő szerepet játszó kkv-k esetében még ezzel sem vígasztalhatjuk magunkat. Ők a jelenlegi elvonások súlya alatt összeroppannak, vagy a szürke zónában termelik ki a túlélésükhöz kellő forintokat. Ebből a katyvaszból nem lehet kijönni bársonyosan. Ahhoz, hogy mozgásteret kapjon a gazdaság, csökkenteni kell az elvonásokat, mérsékelni a terheket. Ezt nem lehet megtenni a költségvetés kiadási oldalának a szűkítése nélkül. Nem lehet ugyanannyit osztani innen, miközben azt várjuk el, hogy kevesebbet vonjanak el onnan. Egyszerre engedjék levegőhöz jutni a gazdaságot, elsősorban a kis- és középvállalkozói szférát, és hagyjanak mindent változatlanul a másik oldalon.

Ebben a körben nem Széchenyi tervekre van szükség. Nem kevesek, a csókosok felpumpálására a többiektől elvont adófillérekből. Ott kell hagyni a forrásokat a reálgazdaságban, hogy a vállalkozók és a piac dönthesse el végre, merre kell fejlődni, és ne az újsütetű, akármilyen nevű tervhivatalok bürokratái. Persze egy politikusnak olyan jó osztogatni, de értsük meg végre, hogy csak azt osztogathatják el, amit tőlünk vesznek el. Akkor már nem jobb, ha mi, mint vállalkozók és vásárlók, döntünk? A nagy etatista tömbök persze nehezen fognak belenyugodni, pláne, ha mi, választók, csak köztük próbálunk választani. Lassan már nem is választhatunk, hanem mint az átkosban, csak szavazhatunk.

Bizony be kellene látnunk, ahhoz, hogy a nadrágszíjat oldhassuk az egyik oldalon - az adóknál, járulékoknál -, meg kell húzni a másik oldalon, a kiadásin. Ezt nevezik átcsoportosításnak. Mégpedig jövedelemátcsoportosításnak, ami érdekeket sért, fájdalmas, és ütközésekhez vezet. Éppen itt van a társadalmi felelősség, hogy ezt ne csak belássuk, hanem fel is vállaljuk. Könnyű populista lendülettel nekünk rontani, hogy ilyen szegénység mellett honnan akarunk mi elvenni? Valóban komolyan elhisszük, hogy akkora a szegénység, ami ilyen elvonási szintet kényszerít ki? Valóban elhisszük, hogy a kiadási oldal, a rendszer rossz működése okozta hatékonytalanság és pazarlás mellett csak a szegények, az elesettek javára csoportosít át?

Egy olyan országban ahol a juttatások jó részét nem kötjük jövedelmi korlátokhoz, ott a tehetősség vizsgálata nélkül egyformán támogatjuk a szegényt és a jobb körülmények között élőt. (Ezzel megint csak leszakítva a valóban rászorultakat.) Ráadásul még a kimutatott jövedelmeknek sem hihetünk. Milyen kimutatásokban hihetünk egy olyan országban, ahol a fogorvosok és az ügyvédek átlagjövedelme a minimálbér másfélszerese?

Persze a támogatási rendszerünk lefaragása ellen pont azok a rétegek tudnak hathatósan fellépni, akiknek nem járna annyi, amennyit most kapnak. De könyörgök, ezek részben ugyanazok a rétegek, amelyek joggal panaszolják fel vállalkozóként, szabad foglalkozású értelmiségiként, vagy munkavállalókként az őket terhelő túlzott elvonásokat. Vagyis vegyük észre, hogy részben saját magunk vagyunk az okai a túladóztatásnak. Ebből az ördögi körből csak mi fogunk tudni kimászni, más nem tud segíteni. A jelenlegi pártpolitika pláne nem.