Győztünk!

A hazánkba, a Bakony Harckiképző Központ kijelölt területén betört ellenséget a Honvédség erői halogató harccal megállították, ellencsapást mértek rájuk, majd felmorzsolták azokat. A szövetséges erőknek nem kellett beavatkozni.

Mindez azért is megnyugtató, hiszen itt, a nullponti lőtéren sorakozott a magyar haderő lövészzászlóaljainak egynegyede, a harckocsik harmada és a teljes ágyútarackos tüzérség. Ha ehhez hozzávesszük a bemutatón részt vevő légierőt és légvédelmet, a páncéltörőket, valamint az ún. statikus bemutatón kiállított harceszközöket és a külföldi missziókban lévő katonáinkat a technikájukkal, úgy igencsak meglephetett volna az ellen, ha nem az előre egyeztetett helyen támad.

Félre a viccet, a mostani hadgyakorlaton egy valóságosan is lehetséges országvédelmi bemutatót tartott a Honvédség. Ugye, a NATO híres 5. cikkelye értelmében szövetségeseink azonnal a segítségünkre sietnének, de a beérkezésükig is tenni kell valamit. Erre áll készenlétben egy azonnal bevethető ún. zászlóalj harccsoport. Egy lövészzászlóalj (most a hódmezővásárhelyi 5/62.) kiegészülve egy páncélos-, egy páncéltörő- és egy légvédelmi szakasszal, egy tüzérüteggel, négy harci helikopterrel, két Gripennel és a harctámogató és biztosító erőkkel venné fel – egy éles helyzetben is – a harcot.

Először a két Gripen elegánsan és kecsesen kergette őrületbe az ellenség MiG–29-esét, egészen a lelövéséig. Majd bemutatva második képességüket, felderítést végeztek a betört ellenség fölött. Ennek eredményére építve harcba léptek a 152 mm-es tarackok, felszántva az egész hegyoldalt. Majd jöttek a Grippenek a harmadik képességükkel, és bombavetést imitáltak a földi célpontokra. Mivel ez sem rendítette az ellent, bekapcsolódtak rakétáikkal a helikopterek, miközben a védelemben lévő lövészek a harcjárműveik toronyfegyvereivel, gépkarabélyaikkal támogatták a vonalukban szétbontakozott aknavetők tüzét. Az ellenség is beerősített, helikopterrel támadott és szétbontakoztatni próbálta lövészeit.

A védelemben lévő harccsoport tüzérségi tűzzel pusztította a támadókat, majd a Gripenek magyarországi történetében először nem imitálták a harcot, hanem valódi gépágyútüzet zúdítottak a támadókra. Majd jöttek a helikopterek és a páncéltörő tüzérséggel együtt megállították az ellenség páncélosait. Ekkor elérkezett az ideje az ellencsapásnak. A tartalékban lévő lövészerők a páncélosokkal együtt lendültek előre. Mélységből Gripenek és helikopterek tüze erősítette őket. Az áttörésük után a védelemben lévő jobb szárny is előrelendült, és ezzel megakadályozta az ellenfél újjászervezését. A szövetséges erők beavatkozására már nem is volt szükség.

Imponálóan végrehajtott, látványos és sikeres gyakorlat volt, de számos kérdésre nem adott, nem adhatott választ. Persze a választ nem is a gyakorlaton kiválóan teljesítő katonáknak, talán nem is a katonai vezetőknek kéne megadniuk, hanem a politikának. Egykor volt tömeghadseregünk – hála az égnek – a múlté. Önkéntesen, szakmájukat hivatásként megélő katonáink próbálnának helytállni, ha hagynák őket. A gond azzal van, hogy a politika nem tud dönteni. Továbbra is az – árpádsávos – zászlóanyává magasztosult szép(?) emlékű agrártörténészünk körkörös védelmét oldjuk meg – egy egyre kisebb hadsereggel –, vagy egy szövetség tagjai vagyunk. Utóbbi esetében viszont a szövetség egységes rendszerébe kellene illeszteni azon képességeinket amelyekkel mi tudunk – magas szinten – hozzájárulni a közös védelmi képességekhez. Most inkább az előbbihez állunk közelebb.

Úgy vagyunk, mint az az egyszeri szegény ember, aki jót is, és sokat is szeretne enni. Így nem egy laktató egytálételt készít magának, hanem szemet gyönyörködtető apró falatkákat a kaviártól a libamájig. Aztán hiába örül a szeme a sok szépségnek, a gyomra csak egyre jobban korog. Ugye kínos, hogy a gyakorlaton felsorakozott egy zászlóalj az összes ilyen lövészerő egynegyede. A Honvédség összes harckocsija alig több, mint háromszorosa az itt látott három darab T–72-esnek. A felsorakozott egy ütegnyi tarack az összes is. De nehezen lehetne megháromszorozni a bevetett páncéltörőket, légvédelmiseket és harci helikoptereket. A Gripenekből azért több van az itt bevetett kettőnél, de még ennek a kettőnek sincs éles rakétája.

Ráadásul ezeket az erőket kissé nagyzolva mi három dandárba, két bázisba, négy ezredbe és több önálló zászlóaljba, illetve ilyen jogállású szervezetekbe fogjuk össze egy két- és hét egycsillagos tábornok és számos ezredes közvetlen irányítása alatt, akik fölött egy három- és négy kétcsillagos tábornok gyakorolja a középszintű irányító-vezető szerv – az Összhaderőnemi Parancsnokság – legfelsőbb vezetését. Mivel az ÖHP középszintű szerv, ez azt jelenti, hogy fölöttük még van magasabb vezetői szint, a Vezérkar és a HM, egy vezérezredessel, egy altábornaggyal, két vezérőrnaggyal és hat dandártábornokkal. És akkor még nem szóltunk a háttérintézmények élén, a katonai titkosszolgálatoknál, a tábori püspökségeknél, ügyészségen, orvosként stb. szolgáló kb. húsz másik tábornokról. (Ez összesen közel ötven lampaszost jelent, a HM-Honvédség alig több mint húszezres létszámából.)

A válaszadás nem egyszerűen pénzkérdés. Ha adnánk egy kicsivel több pénzt – ami akár jogos is lehetne – az sem oldana meg semmit, legfeljebb lenne még három tankunk és öt helikopterünk. (És persze több tábornokunk is.) Itt koncepcionális váltás kellene, többek között a források hatékony felhasználása érdekében. Persze ez nem csak Magyarországtól függ. Szövetségi szinten is dönteni kellene arról, hogy mit jelent, mit is kell, hogy jelentsen egy szövetség a XXI. században.

Önnáló – körkörös védelemre – berendezkedett nemzeti hadseregek és hadseregecskék egymás mellett élését, vagy egy egymást kiegészítő, összehangolt védelmi rendszert, amiben mindenki ereje szerint a képességei legjavát adja. Hiszen ne gondoljunk, hogy a hozzánk hasonló nagyságú országoknál meg van oldva ez a kérdés. Persze Belgium gazdagabb nálunk, így egészen helyre és használható légiereje van, de a haditengerészete már inkább csak egy minta.

Persze ez ugyanolyan filozófiai váltást követelne a nemzetállami gondolkodásból a nemzetközi együttműködés felé, amivel civil vonalon az EU is küzd. Ne legyen kétségünk, hogy itt – a hadseregekről lévén szó – még göröngyösebb lesz az út.

A gyakorlaton azt láthattuk, hogy feladatukat hivatásként kezelő katonáink alkalmasak lennének jól felkészített speciális lövészerőkként magas színvonalon helytállni. Persze ehhez kellenének kiváló egyéni védőfelszerelések és kézifegyverek. Aztán ott vannak a NATO-ban egyedülálló képességekkel rendelkező hidászaink, és biztos vannak más speciális képességeink is, amelyekkel többletet vihetnénk a szövetségbe. Talán ezek tisztes felszerelése, megfelelő gyakorlatoztatása és katonáink rendes fizetése kitelne a csak díszszemléhez elegendő mennyiségű méregdrága nehéztechnika beszerzési árából és rendszerben tartási költségéből.