Ktv.!

Nagy hévvel és pozitív várakozással láttam munkához. Az első héten még mindez elegendőnek is bizonyult ahhoz, hogy megóvjon a negatívumoktól. Személyiségem munkával kapcsolatos elvárásai még elég egységesnek bizonyultak ahhoz, hogy ellenálljanak a lerombolásukra szövetkezett erőknek.

Egyetlen gyanús esemény történt csupán: részletekben bár, de néhány nap alatt megtörtént a bemutatásunk. Egyik nap ezt, másik nap azt az emeletet jártuk végig sűrű kézfogások közepette, és a bennem ezalatt lassan érlelődő információ végül kérdés formájában bukott felszínre: ide direkt csökkent képességű embereket vesznek fel, avagy itt válnak ilyen tompává a kedves munkatársak?

Mint utóbb kiderült, a második esettel állunk szemben, és így kilenc hét után már érzek annyi bátorságot magamban, hogy elkezdjem boncolgatni a köröttem élők/ülők fásultságának okait.

A legfőbb ok kétségkívül a leterheltség lenne. Lenne, mert a munka nem "kerül elvégzésre", vagy ha mégis, annak még több munka a jutalma, azaz nem hogy jutalmaz, de büntet a rendszer, amire pedig ugye prognosztizálható a reakció_

Vegyük példának okáért a tegnapi értekezletünket (itt így hívják a meetingeket). Letereltek bennünket a tárgyalóba, ahol katonásan egymásra polcolt irathalom hevert a nagy kerek asztalon, de annyi, hogy épp hogy csak el nem érte a plafont. Az igazgatóhelyettes nem érte be a látvány sokkoló mivoltával, hanem volt szíves közölni, hogy ezeket itt mind kénytelen lesz jelenlévő, néhány fős osztályunk tagjaira az elkövetkezendő néhány napban kiszignálni, mi pedig legyünk szívesek mindezt az iktatóprogram által átvenni. Ez annyit tesz, hogy az adott aktának meglesz a maga kis felelőse, így ha az ügyfélszolgálaton érdeklődik az ügyfél az ügye iránt, majd lesz kihez kapcsolni/irányítani őt. Az igazgatóhelyettes ez alkalomból felszólított minket, hogy mindenki készítsen listát a jelenleg nála lévő ügyekről, hiszen a leterheltség alapján fog eldőlni, hogy ki mennyi aktával gazdagodhat. Mindezek alapján világosan körvonalazódik a helyzet: aki jól dolgozik, az majd még többet dolgozhat, ugyanannyi pénzért, mint aki rosszul és keveset dolgozva több száz aktányi hátralékot halmozott fel íróasztalán.

Persze az igazgatóhelyettes a kezdődő elégedetlenségnek jó érzékkel elejét véve hozzátette: nem kell megijedni, az 1992-es ügyiratok még várhatnak egy-két hónapot. Na most ugye, ha ezt összehasonlítom az államigazgatási eljárásról szóló törvényben meghatározott 30 napos elintézési határidővel, akkor finoman fogalmazva a két állítás nincs egymással összhangban, apró pici rés tátong közöttük.

Tehát itt a köztisztviselő le van terhelve, de annyira, hogy a főnökei is belátják, a munka megoldhatatlanul sok, és ha elég lelkiismeretes, akkor ettől a tehertől nem tud aludni, és egyre csökkenő energiával lassan belefullad a saját kis aktakupacába. Ekkor szerencsés esetben mentőövként fegyelmit dobnak elé, amit ugyancsak szerencsés esetben elfogadva hamarosan az utcán találja magát, és ha minden jól megy, még elég fiatal ahhoz, hogy új életet kezdjen. Szerencsétlenebb esetben azonban a köztisztviselő elég okos ahhoz, hogy "beleszarjon" az őt terhelő aktarengetegbe, maszatol, hárít, épp csak a legszükségesebbeket oldja meg időről időre, ennek eredményeként pedig munkájában nem található hiba, leterheltsége sem növekszik tovább az elviselhetetlenségig, és szép lassan elpazarolhatja a teljes életét a fásult problémakerülésre. De vajon mivel tölti a maszatolás által megtakarított munkaidőt a köztisztviselő?

No, itt jön az a bizonyos párhuzam a futballpálya lelátójával. A köztisztviselő ugyanis ül, és élcelődik, mint az egyszeri néző a nemzeti tizenegy játékosain. Élcelődik a saját helyzetén, összemosolyog az ügyféllel, ha az elég intelligens ahhoz, hogy ne kapjon dührohamot, és viccelődik a főnökei hozzá nem értésén, kilátástalan helyzetén, pénztelenségén. Mindig is igyekeztem kivonni magam az efféle tréfálkozásból - sosem voltam híve a felesleges beszédnek - de azért egyszer-kétszer kénytelen voltam felvenni a poénok zuhatagának ritmusát. Be kell vallanom, ez egyáltalán nem volt könnyű, és mégis mikor "sikerült", megállapíthattam, hogy ez az időtöltés igencsak energiaigényes. Sok mindent nem tanultam meg itt, de annyit igen, hogy az egész napos élcelődésben is el lehet fáradni annyira, mintha az ember munkával töltötte volna az idejét. Erre azonban esélye sincsen az egyszerű munkavállalónak, mivel akkora a hangzavar, olyan hangos a csevely és a nevetgélés a szobában, hogy lehetetlenné válik bármiféle koncentráció.

De mit csinál még a köztisztviselő munkaidejében? Erre a kérdésre legtöbbször szintén kérdés adja meg a választ. Gondolok itt az olyan kedvesen érdeklődő mondatokra, mint például: "Béla, te mivel játszol?", avagy: "És neked mennyi a csúcsod?" Pasziánsz, aknakereső, winlinez, flipper, ulti és így tovább a számítógépes játékok kifogyhatatlan tárháza vár az új belépőkre. A felsorolás majdnem végtelen, beleértve az egykori Commodore 64-es játékok feljavított változatainak a közös hálózaton való megtalálhatóságát. Ezen a ponton kicsit röstelkedve bár, de be kell vallanom, hogy rövid köztisztviselősködésem alatt részese voltam valódi kártyapartinak is valódi magyar-kártyával, valódi hivatalban, valódi köztisztviselőkkel, valódi munkaidőben.

Aztán itt van velünk minden játékok legizgalmasabbika, az ún. "okoljunk másokat a saját nyomorunkért" című-kezdetű játék a maga antiszemita, vagy csak simán rasszista, de legesleginkább a cigánygyűlölős alfajaival. Etekintetben - fiatalosan erős tűrőképesség ide vagy oda - én is kisebb sokkot kaptam, mikor bekerültem ide, különös tekintettel a véremben keveredő, gyakorta szapult rasszok egyike-másikára. Kénytelen is voltam azonnal jelezni, hogy kérem szépen ez így nem oké, én itten "érintett" vagyok, de mindhiába. Ennyi zsidózást, cigányozást még ember nem látott, mint ami itt van, külön kis iparágat lehetne alapítani csak arra, hogy "monitorring" feltérképezzük a közigazgatás ilyen irányú devianciáit.

És ha már a problémáknál tartunk, essen szó mind közül a legnagyobbról, a korrupcióról. Na, az itt szerencsére nincsen, legfeljebb hiányos kérelem. Ha ugyanis már olyan stádiumba jut az ügyféli elégedetlenség, hogy személyesen jelenik meg abban a hivatalban, amelynek valószínűtlenül hosszadalmas tili-tologatása miatt már-már a létezésében is kételkedett, némi ügyfélszolgálati eligazítás után magával az ügyintéző kollégával találhatja magát szemben. Mi történik ekkor? Szerencsés esetben az ügyfél pozitív választ kap, ügyét hamarosan elintézik, netán elutasítják. Igazán szerencsétlen (és egyébként meglehetősen ritka) esetben azonban a köztisztviselő lapozgatni kezdi az aktát, kinyilvánítja abbéli meglátását, miszerint a kérelem hiányos, és néhány perc után az ügyfélnek előbb-utóbb le is eshet, hogy a lapozgatás csak addig tart, amíg bele nem kerül az egy húszezres az aktába, ami máris nem lesz hiányos, és az ügy hamarosan elintézést nyer. Az ilyesmire persze nincs bizonyíték, ugyanakkor elképzelhető, mennyire válik gyanússá ebben az állóvízben fulladozó hivatalban a köztisztviselő, amikor, mint pók a falon, elkezd sokszorosan felgyorsult állapotban rohangászni, és mindenkinek könyörög, akin az aktát keresztül kell verni, hogy feladatainak azonnali hatállyal legyen szíves eleget tenni.

És ezzel át is tértünk a következő problémakörre, ami szó szerint egy nagy és fölösleges körre hasonlít. Egy átlagos ügyirat ugyanis legalább öt emberen megy keresztül, mire végre elintézést nyer, és az igen becsült vezetőség jó érzékkel még be-beiktat ebbe a körbe egy-két olyan pluszállomást, mint igazgatóhelyettesi nyelvhelyességi ellenőrzés, spóroljunk a postázáson, stb.

Szóljunk egy-két szót a munka szakmai jellegéről. Magam jogászdiplomával bírok, jogászként dolgoztam korábban is, és jogi ismereteimet elmélyítendő érkeztem új munkahelyemre. Itt azonban hozott anyagból dolgozunk, a határozattervezeteket a szakmai osztályok "kulcsrakészen" küldik át nekünk, mi csak helyesírási ellenőrzést végzünk, kicsit átszerkesztjük a rosszul megfogalmazott mondatokat, és persze "szólózunk". Ez nem jelent semmiféle kunsztot, sem - hogy visszatérjünk a futballhoz egy perce - egyénieskedést, nem. Szólózni a közigazgatási zsargonban annyit tesz, mint bepötyögni a határozattervezetben számmal megjelölt jogszabály szöveges elnevezését: pl. az államigazgatási eljárásról SZÓLÓ, többször módosított 1957. évi IV. törvény.

Szakmai munkáról itt nem igen beszélhetünk, így legnagyobb munkahelyi sikeremnek kénytelen vagyok azt elkönyvelni, hogy három hónapos munkaviszonyom során nem vásároltam semmit köztisztviselőtársaimtól. Irodaépületünkön ugyanis hiába fityeg kívülről a hatósági feladatkört tanúsító címer és tábla, az csak a gyanútlan járókelők megtévesztésére szolgál. Valójában az épület odabentről sokkal inkább emlékeztet piacra, ahol nap nap után mézet, pálinkát, gyümölcsöt kínálnak nekem vételre munkatársaim, időnként meglepően nagy mennyiségben. De megtalálhatók itt a Forever living products és a Herbalife hálózatok termékértékesítői is, akik világméretű összesküvésük keretében aloe verával árasztják el a magyar közigazgatást.

Szakmai tapasztalatot keveset szereztem tehát, élettapasztalatot, barátokat annál többet. És láttam persze azt is, hogy itt a megoldás igen egyszerű lenne: hozzáértő managementet helyezni a szervezeti egységek élére, elbocsátani azokat az egyébként kedves munkatársakat, akik már évek óta próbálják kiprovokálni, hogy kirúgják őket, lerövidíteni az ügykezelés menetét, és némi ésszerű motivációval megváltoztatni az egyébként egész tehetséges köztisztviselői kar elkerülő, hárító és főként felelősségtologató attitűdjét. Nekem azonban ezt már nem áll módomban kivárni így kénytelen vagyok az alábbi félmondattal megörvendeztetni hőn szeretett igazgatónkat: a köztisztviselők jogállásról szóló 1992. évi XXIII. törvény 11/B § (3) bekezdése alapján azonnali hatállyal felmondok. Tisztelettel: ÁIP.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!