A munkásosztály reakciós szervezete

Egykor ezzel a bonmot-val jellemezte a bolsevik forradalmárok vezetője a szakszervezeteket. No, nem azért, amiért ma lehetne ezt a jelzőt rájuk ragasztani. Ő a forradalmiságot hiányolta belőlük, azt, hogy csak reagálnak az eseményekre, és nem vezetik a munkásosztályt.

Ma nehéz lenne az osztálykategóriák alkalmazása. Leginkább a munkavállalók érdekképviseleteként határozhatjuk meg a szakszervezeteket. Talán a lengyel Szolidaritás volt az utolsó és egyetlen szakszervezet, amely eleget tett a bolsevik elvárásoknak. Paradox módon éppen a bolsevikok által megteremtett államszocializmus ellen lépett fel forradalmi módon. Ez a valódi tömegmozgalom is szétforgácsolódott a demokrácia éveiben. Illetve a helyére került, érdekképviselet lett.

Nálunk az államszocializmusban transzmissziós szíjként kezelt, az állampárt mellett szintén államosított szakszervezetek atomjaikra hullottak a rendszerváltás után. Amelyek tudtak valódi munkavállalói érdekképviseletként viselkedni, azok megkapaszkodtak, néhány stratégiai ágazatban talán még erősödtek is. Leginkább ott, ahol zsarolási potenciáljuk a legerősebb volt. Ha megnézzük az ágazati szervezettséget, érdekes dolgokat fedezhetünk fel. Leginkább ott tudtak megkapaszkodni, ahol nem volt valódi tulajdonosi, munkáltatói tárgyalófelük, partnerük. Vagyis nem a versenyágazatnak nevezett, a privatizációt száz százalékig véghezvitt helyeken.

Nálunk ott erősek a szakszervezetek, ahol az állam a tulajdonos, ahol állami alkalmazott a menedzser: közlekedési ágazat, villamosenergia-ipar - no nem az erőművek, hanem az állami elosztó, a távvezeték-fenntartó -, egészségügy, oktatás stb. Itt megszületett a munkabéke, csak meg kellett adni a szervezett dolgozók vezetőinek azt, amit megkívántak, meg persze a munkavállalóknak is csurrant-cseppent valami. Lassan olyan helyzetbe tudta navigálni magát egy-két ügyes szakszervezeti vezér, mint anno Gáspár elvtárs. No, nem a pol. biz. tagjai lettek, de országgyűlési képviselők pártlistákon vagy főosztályvezetői sarzsival és ellátmánnyal - no nem a tagdíjakból - kistafírozott hivatásos érdekvédők (még vagyonbevallás se fenyegette őket).

Nézve legújabb kedvenc sorozatom, az m2-ön futó Igenis, miniszter úr!-at, hát azt kellene hinnem, hogy itt és most forgatták. Pedig ez a Vaslady kedvenc tévéműsora volt, anno 27 éve, és a tipikus angol humor is árulkodó. De ami a történeteket illeti, az magyar is lehetne. Legutóbb egy üres kórház bezárását a bürokrácia azzal próbálta megakadályozni, hogy éppen azért, mert nincsenek betegek, ennek a kórháznak a legjobbak a mutatói.

A csökönyös minisztert végül a szakszervezet késztette meghátrálásra, mert sztrájkkal fenyegetett, hiszen a kórház bezárása ezer állás megszüntetését jelentette volna. Nem ismerős? Hiszen most a gyakran az utasokkal szemben a szárnyvonalakon nyomasztó számbéli fölényben lévő vasúti dolgozók állását féltve hirdettek sztrájkot a vasutas-érdekképviseletek. De hallottunk mi pedagógus-szakszervezeti vezető szájából azt, hogy az iskolában legjobb dolog a tanáriban tereferélni. (Mondtam én is egykor egyetemi oktatóként, hogy nincs is jobb munkahely nyáron az egyetemnél. Hűvös van az ódon falak között, és csend.)

Az sem véletlen, hogy most élénkültek fel a szakszervezeti vezérek. A vasút talán végre bekövetkező reformja, amit az uniós piacnyitás miatt már nem lehet elszabotálni, leginkább az ő szolgálati juttatásaikat veszélyezteti. Ha itt külön fog válni az áru- és személyszállítás, a pályavasút és a gépészet, no meg be fognak jönni a versenytársak, hát hová lesz az a jó kis főosztályvezetői fizetés az állami mamutban, a fűtött iroda, a szolgálati autó? Most kell még gyorsan sztrájkoltatni, amíg nem késő. Most kell politikai szövetségeseket keresni és belekötni az élő fába is, mert aztán marad a puszta tagság, a tagdíj.

Nem mondom, hogy nem lenne ezer fontos feladatuk az érdekvédőknek. Nincsenek könnyű helyzetben a munkavállalók, de nemcsak nálunk, hanem szerte Európában sem. Kihívások sorozata előtt áll az egész Unió. A hatvanas években realitás lett az egységesülő (Nyugat-)Európa növekedési pólusként való világgazdasági szerepe és ennek hozadékaként egy kiterjedt jóléti társadalom, gazdaság.

A szovjet blokk összeomlása, a globalizálódó világgazdaság azonban gyökeresen új helyzetet teremtett. Perspektívákat nyitott, lehetőséget teremtett, de egyben szigorú igazodási kényszert is jelentett. A globalizáció más területeken is kikezdte az európai jóléti modellt. A kibővített EU, az egységesülő Európa terheit - a benne rejlő nagyobb potenciál ellenére - ugyanez a (nyugat-)európai gazdaság már nem bírta ennek a jóléti modellnek a változatlan kiterjesztésével biztosítani. Még annak az EU törzsállamaiban való változatlan fenntartása is Európa növekedési potenciálját veszélyeztette.

Egy szóval, át kellett értékelni az un. jóléti állam modelljét. Mi az, amit elvonásokkal és újraelosztással az államok magukra tudnak vállalni anélkül, hogy ezzel elvesztenék a gazdaság fenntartható növekedését. Európa ma azért küzd, hogy ne kerüljön ki a világ fejlődésének fő sodrából, megőrizze versenyképességét, fejlődési potenciálját, és ezzel biztosítsa polgárai jólétét. Ez vezérli Európa meghatározó nagy nemzeteinek saját belső útkeresését is.

Ennek érdekében sokszor fájdalmas lépésekre kényszerülnek. Vannak is ott valódi tömegtüntetések, országos sztrájkok. Kiutat azonban csakis a gazdasági szerkezet hatékonyabbá tétele jelenthet Hiszen a leszakadó hatékonyságú ágazatokban, változatlan szerkezet mellett átmenetileg megörzött munkahelyek csakis egész ágazatok - benne az összes munkahely - megszüntetését eredményezhetik, miközben átmeneti fenntartásuk a húzóágazatoktól von el forrásokat, vagyis a növekedési potenciált teszi semmissé.

Nem az lenne a felelőssebb magatartás, ha a munkahelyek puszta megtartása helyett ezek a források a munkavállalók átképzésére, mobilizálhatóságára költődnének? Potenciális munkavállalókat képezve a növekedés által más területeken létrejövő álláshelyekre. Nem járnánk jobban, ha azon korosztályokat vezetnénk ki - tisztességgel - a munka világából, akik koruknál fogva már teljesítettek, és nem várható el tőlük az új szakmák elsajátítása, mint ha állásuk minden áron való megörzésével új korosztályok munkába lépését akadályozzuk?

Borzasztóan nehéz döntések ezek. A versenyágazatokban ezt a tőke kíméletlenül levezényli, levezényelte. Ott sehol sem voltak a szakszervezetek, hogy ezt a kiméletlen szerkezetátalakítást legalább kissé emberségessé tegyék. Csak ott, ahol nincs valódi tulajdonos, csak ott vitézkednek. Ott sem egy egész ország, pláne egy földrész valamennyi munkavállalója távlatos jövöjét nézve, a tisztes kompromisszumokat kikényszerítve. Nem, csak az üres kórház ezer munkahelyét, az államosított szakszervezeti állásukat féltve.

No, én ezért tartom ezeket a szakszervezeteket a munkásosztály reakciós szervezeteinek, nem a bolsevik elvárás okán.