A korrupció mi vagyunk
Most ne háborodjunk fel azon, hogy télen hószakadás után a belvárosi autós kislapáttal járt, hogy előbb kiássa magának a parkolóhelyhez vezető utat egy méteres fagyott tömbből, majd ha napközben is betemette a kocsiját a hó és nem vett jegyet, hogy ne kétóránként kelljen takaritani a szélvédőt, kiásni az autót: a parkolási társaság vígan büntette, mondván őneki nem kötelessége biztositani a parkolóhelyet, az csak úgy van, ő csak mindenható ura és pénzbehajtója annak a járda melletti 1.5 méteres sávnak.
Egy kicsit inkább háborodjunk fel a parkolás díján, csakugyan miért ennyi, mit kezdtek el mivel szorozni, hogy ez a szép kis summa havi szinten elérje az átlagnyugdíj majd másfélszeresét? A bölcsek szerint ez egy környezetvédelmi szemléletet tükröz, a magas árak ugyanis leszoktatják az embereket arról, hogy autóval járjanak. A kevésbé bölcsek, akik ennek ellenére is autóval járnak, (s alig találnak parkolóhelyet, mert az 5-ik kerületben óránként 1 km-en kb. 1 db parkolóhely szabadul fel), a parkolási társaságok arroganciáját is ismerve ezt ezzel szemben egy kapzsi, monopolista szemléletként értelmezik illetve nem értik. Legalább 10 éve, mióta az autós forgalom elérte az elviselhetetlenség végső stresszhatárát, számos, sok millió dolláros és EURO-s tanulmányból tudjuk, hogy az utak telitettségét se benzinárral, se hatsávos elkerülő autópályákkal nem lehet csökkenteni, még több út még több autót terel az utakra. Az autókat egyetlen egy tényező riasztja el, az utak hiánya, járhatatlansága.
Tehát a parkolás ára önmagában kevés. Próbálkozzunk halmozottan a ráhatással, amellett, hogy drága az a 1.5x4-5 méteres aszfaltdarab, a fizetési mód legyen kényelmetlen is. Figyelni kell az órát, kétóránként lemászni, pénzt váltani, elindulni balra a parkolóautomatához, jegyet venni, majd jobbra a kocsihoz, s mivel az utazási irodás olasz barátunk az M-es mercijével ma is ráállt kis helyigényű, alsó középkategóriás de nagycsaládosként funkcionáló autónkra, gumiemberszerű mozdulatokkal a sárguló papírkupac tetejére kell tornásznunk az utolsó jegyet.
Most azon se bosszankodjunk, hogy az automata nem minden fémpénzt vesz be, néha el kell mennünk a CBA-ba fémszázasunkat egy másik fémszázasra váltani. (A pénztáros nem parkol, idegesen és undorral néz ránk, a sorbanállók némelyike viszont együttérzően sóhajt, ők is megtapasztalták, hogy a belvárosi parkolás fedőnevű lelki és fizikai gyakorlat, ha tisztességesen műveljük, sok különös, múlandóságunk és jelentéktelenségünk szempontjából reveláció erejű élménnyel gazdagít bennünket.)
Késő délután, a 6 óra közeledtével nemcsak a vacsora, a munka befejezésének, de a parkolási idő végének gondolata is üditően hat ránk, és utolsó pénzbedobó körútunkon már arra is futja időnkből, hogy visszafelé átfussuk a Café Kör ajtajában az étlapot, s nyugtázzuk, piszok nagy jómódban élünk, az aznapi bő 2000 ft-os parkolási dijból még egy flancos ebédre is futotta volna.
A parkolóhelyek hiánya, a parkolás ára és a jegyvásárlás nyomora együttesen a belvárosban valóban elrettentő hatású, legfeljebb műszaki végzettség és évtizedes kivitelezési gyakorlat nélkül bevállalt családiház építtetési projekttel produkálhatunk hasonló tüneteket magunkon. Ha ehhez még terhelő körülményként megemlitjük, hogy reggel 7 és délután 6 óra között a városban a leglassabb közlekedési eszköz az autó, csak akkor fogunk autóba ülni, ha 19 colos monitort kell legalább 3-szor a nap folyamán szállítanunk, ha csak kétszer kéne, még olcsóbb lenne a taxi.
A környezetvédők tehát végül akár nyerhetnének is, ha a fent leírtak legalább arányaiban megfelelnének a valóságnak. A kis magyar parkolási rend azonban nem ily nehézkes, ennél sokkal agyafúrtabb, s első pillantásra kényelmesebb és olcsóbb is. Egy belvárosi irodába költözvén néhány hét után feltűnt, hogy egy BKV ellenőr külsejű úr akit az irodában többen már-már oly baráti bizalommal köszöntenek, mint kánikulában a a légkondicionáló szerelő műszakis gondnokot, óramű pontossággal minden pénteken végigjárja a főnökség irodáit. Mikor rákérdeztem ki is ez a kolléga, a legnagyobb természetességgel és az én naivitásomra utaló lesajnáló mosollyal kaptam a választ az alig 20 éves titkárnőtől:
- Hát a parkolóőr.
- És mit keres itt?
- Hát beszedi a parkolópénzt.
- Én azt hittem, ő csak büntetni szokott? A parkolásért nem az automatánál kell fizetni?
- Csak a hülyék vesznek jegyet. Ez igy olcsóbb és kényelmesebb.
A rend tehát a következő: Parkolócédulát márpedig nem kell venni.
Ha már régóta tejelünk a parkolóőrnek, semmit sem kell tennünk, ő megismeri az utcán az autónkat, nem büntet, csak péntekenként feljön, és beszedi a "védelmi pénzt", a heti díjat, kb. a hivatalos összeg felét. Ezzel mi lekötelezve érezzük magunkat: nemcsak, hogy kényelmesen, de szinte olcsón is megúsztuk az egész heti parkolást. Ráadásul segíthettünk szegény közigazgatási-végrehajtási szférában dolgozó, hétvége előtt lelkiismeretesen irodáról irodára talpaló embertársunkkon, nem a csúnya és könyörtelen államot támogattuk, hanem egy hús-vér, családos embert.
Ha újak vagyunk a rendszerben, és hiába kerülgetjük a háztömböt, s nem leljük a rendszerint kapualjban dohányozgató, irodaház portáján kávézgató parkolóőrt, mi sem egyszerűbb, tegyük ki a névjegykártyánkat a szélvédő alá, ezzel jelezzük, hogy mi is szeretnénk a beszállni a parkolj-lopj-gyarapits (Park'n'Bribe) nevű játékban. A kolléga ezek után keresni fog minket telefonon, és ha nem szeretnénk az irodában fizetni, pl. a bankban a kedvezményes lakáshitelek ablak mögül egy kicsit mégis snassz, akkor megbeszélhetünk vele egy kávézót is. (Ezzel egyben a szolgáltatói szféra gazdaságát is serkentjük, egy másik szolgáltatás kapcsán ismét fogyasztunk, fizetünk, kávégépet, kávéscsészét amortizálunk.)
Ami a hülyék/nem hülyék arányát illeti, a napokban néhány perccel a jegy lejárta után értem az autóhoz, s módomban volt megfigyelni a parkolóőrt rendeltetésszerű működés közben: digitális kamerájával rögzitette az eseményt, megírta a büntetésem, majd elhelyezte a mikuláscsomagot a szélvédőn. (Kis híján elragadtattam magam, és a nyakába ugrottam, "hát ember megy ez igy is, ugye, hogy megy!" felkiáltással, de a kánikula eltompitotta a lelkesedésem.) Majd azt is megfigyelhettem, ahogy folytatja útját és a mellettem álló 12 autóra ügyet sem vet, még a fejét sem forditja el. Mindez nem abból a képességéből fakadt, hogy a magasföldszint ablakainak tükröződéséből olvasta ki a jegyen szereplő időpontot, hanem abból, hogy aznap már negyedszer talpalta végig a sort, és tudta, hogy azok a "rendes" (nem hülye) fizetősök, velük ráér pénteken bajlódni. Vagyis arrafelé kb. 10 az egyhez a törzsparkolók/jegyvásárlók aránya.
Istenem, ha egyszer összefog a magyar, káprázatos dolgokra képes. Közép és Kelet Európában nálunk a legdrágább az autópálya, a benzin, a tej, a sajtos stangli, a pizza, de talán már nem is olyan sokáig. Csak kitalál valaki végre egy furfangos megoldást arra, hogy benzinért a benzinkutasnak, tejért a közértesnek, a fizetésnek csak egy hülyéknek való, nehézkes, elavult és otromba módja legyen az "asztal felett" fizetni. Ha ezeket a praktikákat egyszer behatóan tanulmányozhatná az IMF, a Világ Bank, a KPMG, a British Airways és a Credit Suisse First Boston, nem lenne tán többé recesszió.
A kis magyar parkolási számtan záróműveleteinek illusztrációjaként hadd tegyek hozzá annyit: (pl.) az Egyesült Államok lakossága nem korrupt vagy legalábbis a skandináv államok után a legkevésbé az, (a legtöbben még a fogalom általunk elfogadott jelentésével sincsenek tisztában) s míg náluk egy átlagfizetésnek egy teljes havi parkolás kb. 7%-a, kis hazánkban ez még a sutyi-zsebbe összeget tekintve is egy tisztességes nettó fizetés 11 %-a. Go figure.
A korrupcióval nem az a legfőbb baj, hogy a szabályok, a tisztesség és a törvények kijátszásán alapul, és nem is az, hogy az államot meglopjuk vele, amiért az ejnye-ejnyétől 15 évig terjedő börtönbüntetés várhat ránk. A legnagyobb veszteség a tisztességes munka értelmébe vetett hitünket éri, a nyugat-európai szintű, vagy egyáltalán jóléti államba vetett jövőnk hitét: amikor lefizetjük a parkolóőrt, émelyítő és álnok téveszméket hirdetünk a szocializmus utánt felnőtt generációknak, egyetértően bólintunk a polgármester ingatlanüzelmei után lenyúlt milliókra, lecsippentünk a szüleink amúgyis szánalmas nyugdijából, a saját fizetésünk vásárlóértékéből, mert mindenhez hozzáadódik az az elvett-elveszett 200-2000-20000 forint amit egy óra, nap vagy hónap során elspórolunk a hivataltól.
Nem akarom felmenteni a világot, a szélrózsa minden irányában határainkon túl is tenyészik a korrupció, de máshol tudnak róla, nevén tudják nevezni, tetten tudják érni. Környezetünkben a korrupció nem jelenség, nem bűn, (az a hülye aki az automatánál fizet) nem rossz emlékű gyakorlat a múlt rendszerből, a korrupció egy vásárlói és üzleti viselkedésünket meghatározó szemlélet, kelet európai identitásunk alap pillére, keserű varázspirulánk, amelyet a szegénység és tehetségtelenség ellen szedünk nap mint nap. A korrupció nem az amit a másik elkövet, mert hajlamosak vagyunk a csalás definicójakor a korlátot a saját csalásaink mértéke fölé beállitani - a mi kis stiklink alapvetően ártalmatlan és jelentéktelen - a korrupció mi vagyunk.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
