Bankpánik volt Jézus megfeszítésekor

Ha meg akarjuk nézni, hogy Jézus milyen világgazdasági rendszerbe született bele, rögtön több megdöbbentő dologgal is találkozhatunk. Egyrészt, hogy a jobban ismert Római Birodalomnál sokkal nagyobb szereplők voltak a keleti birodalmak, India és Kína. Az ókori India dominanciája nem olyan meglepő, ha belegondolunk, hogy akkoriban az adta a világ népességének harmadát, Kína pedig a negyedét, és a termelési technológiák még meglehetősen egy szinten mozogtak.

Azaz egy állam gazdasági hatalma még sokkal inkább függött attól, hogy mekkora területe van, és azon hányan élnek, mint most. Hogy mennyit változott a helyzet, elég összevetni mondjuk a mai Laoszt és Svájcot.

A rómaiak viszont, ha nem is voltak elég sokan, meglehetős gazdagságba születtek időszámításunk kezdetén. A birodalom egy főre jutó GDP-jére több becslést is adtak: nemzetközi dollárban is 570 és 940 közötti számot kaptak – az összehasonlító adatok szerint Franciaországban és a mai Németország területén az 1700-as évek elején volt hasonló nagyságrendű, 900 dollár körüli az egy főre jutó GDP.

Ráadásul, bár talán megdöbbentő, de a birodalomban már kezdeti piacgazdaság volt az első század elején, egy, ha messze nem a maihoz fogható mértékben, de szorosan összefüggő, egységes mediterrán piaccal. Ezt érdemes kicsit bővebben megnézni, ha kíváncsiak vagyunk a korabeli Földközi-tenger környéki gazdasági állapotokra. Alapvetően az agráriumra épült a központ és a provinciák gazdasága is, amit jellemzően olcsó rabszolgamunkával oldottak meg, az ipar főleg a bányászatot jelentette akkoriban.

Sokáig elképzelhetetlen globalizáció

Róma nem volt önellátó élelmiszerből, folyamatosan behozatalra szorult. Ez a kényszer viszont olyan fejlett kereskedelmet hozott létre, amit Európa csak a középkor végén kezdett megközelíteni. Elsősorban mezőgazdasági termékeket importálták a provinciákból, de aktív kapcsolatban voltak az Arab-félszigettel, Afrikával, Indiával, sőt még Kínában is bőven találtak római pénzeket.

Keletről főleg fűszereket és gyógyszereket hoztak, kifelé a pénzen kívül többek közt bort, feldolgozott fém és üvegárut vittek. Utóbbi az egyik technológiai csúcsterméknek számított. Az alig száz éve feltalált üvegfúvást a rómaiak addig tökéletesítették, hogy a császárság idejére már a kifinomult formákra alakított üveget kis túlzással az első század iPhone-jának is tekinthetjük.

Fejlett pénzügyi rendszer

Stearn-Davis alapján a római bankárokat, az argentariusokat eredetileg pénzváltóként kezelték, de ahogy római pénzek fokozatosan kiszorították birodalom többi pénznemét, előtérbe került a többi pénzügyi tevékenységük. Nagyjából egyébként főleg azt csinálták, amit ma egy bank, meghatározott százalékú kamatot adtak a betétesek pénzére – amit aztán a betétes bármelyik képviseletnél kivehetett –, ezt pedig saját belátásuk szerint magasabb kamaton kölcsönbe adták.

A bankárokat engedélyeken keresztül felügyelte az állam, és viszonylag fejlett törvények védték a betéteseket is. Emellett a bankárok a betétesek ügynökeként is felléphettek a nyilvános aukciókon vagy más ügyekben. Elfogadott volt a hitelfelvétel és a kölcsön nyújtása is, Columella például mindenkinek ajánlotta, hogy bátran indítsanak borászatot Itáliában, mert ha havi fél százalékon felvesznek rá hitelt, akkor biztosan busásan meg fog térülni. Maguk a császárok is nem egyszer adtak vagy kértek tekintélyes kölcsönöket, viszont ezek személyhez kötődtek, államadósság nem igazán létezett.

Egy átlagos római patrícius befektetései jellemzően döntően itáliai földekben volt, hiszen ezek szép jövedelmet biztosítottak, másrészt nem kellett hozzá messzire menni Rómából, ahol gyakorlatilag az összes lényeges döntés született. Aztán kereskedelem szárnyalásával egyre inkább beléptek ezekbe a vállalkozásokba, vagy finanszírozói oldalról próbáltak részesedni a hasznokból.

Központilag Rómában vert, Néróig szigorúan betartott nemesfémtartalmú arany- és ezüstpénz volt forgalomban. Ezért nem kellett tartani az inflációtól, hiszen ezeknek a pénzeknek önálló belső értékük volt. Ez akkoriban még megfelelő eszköz volt, hiszen lassan fedeztek fel új bányákat vagy kitermelési módokat, és a termelés volumene is kezelhető volt a rendszerben lévő értékálló nemesfémekkel. Viszont egy-egy hódítás utáni nemesfém-beáramlás persze nem maradt következmények nélkül.

Pénzszórás, majd megszorítás

Ha a gazdaságpolitikát akarjuk megnézni, akkor Augustus császár korszakát kell először vizsgálni, időszámításunk kezdetén még az ő uralkodása alatt vagyunk. Ő pongyolán fogalmazva keynesiánus gazdaságpolitikát követett: hatalmas állami infrastrukturális beruházások történtek elsősorban az utakba és a középületekbe, amik jelentősen megkönnyítették a szárazföldi kereskedelmet. A római utak minőségét jól mutatja, hogy nem egyet még ma is szinte változatlan formában használnak.

De tengeri kereskedelmet is jelentősen kiszélesítette, hogy komoly erőfeszítések árán, de lényegében teljesen felszámolta a Földközi-tengeri kalózkodást. Azonban nem csak produktív beruházásokra költött, bőven szórta pénzt kizárólag politikai célú befektetésekre is, mindezeket jórészt egyszeri tételekből tudta finanszírozni.

Jézus élete alatt azonban fordulat történt, Tiberius császár már fegyelmezett költségvetés híve volt. Ő kora Angela Merkeleként a népszerűségvesztést is felvállalva hosszú távon fenntartható államháztartást akart, már csak azért is, mert pont a hadseregnek is sokkal tartozott az állam (bár ezt akkoriban egyszerű zsugoriságnak tartották). Egyebek mellett komolyan csökkentette a szenátorok ajándékait, visszafogta a fényűző építkezéseket, végül komoly többletet halmozott fel a költségvetésben.

Rabszolgaáfa

Az adórendszerük is elsősorban a mezőgazdasághoz, a földhöz kapcsolódott, de Duncan-Jones alapján jóval kevesebbet adóztak: 30 százalék körül lehetett az átlagos adóteher, de ez provinciánként azért eltérhetett – Egyiptomban például 41 százalék is volt –, és évente felülvizsgálták a termések függvényében.

Ezenfelül a más jellegű tevékenységek is beépültek az adórendszerbe, volt 5 százalékos örökösödési illeték, 1 százalékos általános- és 4 százalékos külön rabszolgaforgalmi-adó vagy 5 százalékos rabszolga-felszabadítási illeték is. De összességében jó példa lehet a gazdasági rendszer fejlettségét érzékeltetni a 33-ban, Jézus megfeszítésének évében kitört pénzügyi válsággal.

Pénzügyi krízis Jézus halálakor

Ez az év ugyanis nem elsősorban arról lehetett izgalmas a római üzletembereknek, hogy volt némi felfordulás a keleti végeken, mert azt akkor még római szemszögből nézve Pilátus viszonylag megnyugtatóan elrendezte, nem lett komolyabb zavargás belőle.

Sokkal inkább azért, mert korábban nem nagyon látott méretű pénzügyi válság söpört végig a birodalmon. A baj ott kezdődhetett, hogy a tekintélyes alexandriai Seuthes kereskedőcsalád bajba került, mivel három keleti termékekkel megrakott hajójuk is odaveszett a Vörös-tengeren, és a komolyabb etiópiai befektetéseik is veszteségesek lettek a strucctoll és az elefántcsont árfolyamának esése miatt.

Ezzel párhuzamosan a szintén európai szintű (türoszi központú, de epheszoszi és antiochiai üzemekkel is bíró) Malchus vállalat váratlanul csődöt hirdetett, főként menedzseri sikkasztások és főníciai munkásaik sztrájkja miatt. Amikor viszont kiderült, hogy mindkét céget erősen hitelezte Quintus Maximus és Lucius Vibo bankja, a betétesek között kitört a pánik.

Ezt ráadásul fokozta, amikor elterjedt, hogy egy sokkal nagyobb bank, a Pettius testvéreké is érintett lehet az ügyben, akiknek a legtöbb forrása hosszú távra le volt kötve Észak-Galliában. Be is csődölt mindkét vállalkozás, ami megrengetett még néhány hitelezőt, de a probléma így még megmaradt volna tanulságos esettanulmánynak az ókori pénzügyi vezetők számára.

Gazdaságpolitikai hibával tetézve

Csakhogy jött egy szabályozási változtatás, ami igazán súlyossá tette a helyzetet. A szenátus Tiberius császár helyeslése mellett az itáliai befektetések felpörgetése érdekében még korábban előrángatta azt a régi, Caesar-féle törvényt, hogy minden szenátor vagyonának kétharmadát itáliai földekbe kell fektetnie. A megadott másfél éves türelmi idő a bankcsődökkel együtt járt le, ami azt eredményezte, hogy az észbe kapó szenátorok sürgősen elkezdték visszaszedni a birodalomszerte kihelyezett tőkéjüket.

Ezzel együtt már ténylegesen összeomlott a Via Sacra (a korabeli Wall Street). Napokon belül az Acta Diurna (a történelem első napilapja) a mediterrán térség különböző neves bankjainak fizetésképtelenségétől volt hangos, a fertőzés a korabeli információs képességekhez képest rekordsebességgel kezdett terjedni szerte Európában.

A kamatlábak az egekbe szöktek, messze a 12 százalékos törvényi maximum fölé, és az ingatlanpiac is összeomlott, hiszen hiába árvereztek volna el rengeteg földet, szinte senkinek sem volt elég készpénze. Rengeteg jó nevű üzletember jutott koldusbotra, fényűző villák és hatalmas kertek cserélhettek potom áron gazdát. Azonnal Tiberiusért, mint legfőbb szabályozóért kiáltottak, de az öreg császár addigra már visszavonult Capri szigetére, így az is beletelt pár napba, amíg visszaértek az egyébként meglehetősen gyors döntésével.

Tiberius az ókori Bernanke

Tiberius észbe kapott, és tulajdonképpen hasonló dolgot csinált, mint a mostani válságnál az amerikai jegybank, a Fed, illetve az euróövezeti jegybank, az Európai Központi Bank. Egy bankmentő csomag keretében ráöntött egy csomó pénzt a gazdaságra, hogy megnyugodjanak a kedélyek és helyreálljon a normális hitelezés, miközben a problémás jogszabályt is felfüggesztette.

Egészen pontosan százmillió sestertiust adott kölcsön a kincstárból három évig kamatmentesen a legrászorulóbb nagy itáliai bankároknak, összehasonlításképp az éves birodalmi költségvetés nagyságrendileg 500 millió sestertius volt (úgy lehet elképzelni, mintha az USA 2008-ban háromezer milliárd dollárt pumpált volna azonnal a bankokba). Az infláció eközben azért sem szaladhatott meg, mert a már említett nemesfémpénzeket használták.

A válságkezelés hatalmas sikernek számított, már a kihirdetésekor rabszolgák és milliomosok együtt ünnepeltek a Forum előtt, az itáliai hitelezés is rövid időn belül helyreállt, bár a többi pénzügyi központban (Alexandria, Karthágó vagy Korinthosz) lassan múlt csak el a pánik és súlyosabb károkat szenvedtek. De végül is a „Galba és Sulla konzulsága alatti”, 33-as válság nemsokára már csak rossz emlék maradt, rémisztő lehetséges, de elviselhető megvalósult következményekkel.

Előremutatók voltak

Arra is jó jelzés lehet a 33-as válság, hogy a válságok, negatív sokkok kitörése nem a bankárok extra mohóságához vagy erkölcstelenségéhez köthető. Az emberek ugyanis jó eséllyel ugyanannyira mohók voltak korábban is, és mindent megcsináltak, ami nem volt tilos. Ezért már kétezer éve is kitüntetett szerepe volt a megfontolt és kiszámítható szabályozásnak és gazdaságpolitikának.

Emellett az is elgondolkodtató, hogy Jézus életében a római birodalom nemcsak a katonai, kulturális vagy jogi rendszerében számított messze a világ vezető hatalmának, de olyan gazdasági rendszert is sikerült kialakítaniuk egy alapvetően mezőgazdaságra építő térségben, ókori technológiai színvonalon, aminél a növekedéshez megfelelőbbet nagyjából az ipari forradalomig nem tudtunk létrehozni.