Kedves nem kommunista hallgatónk

Kinek a szerzeménye a székely himnusz? Miért bántják mindig ezt a szerencsétlen kis országot? A SZER válaszol a hallgatói kérdésekre. 1989. január 7., szombat

Válasz a hallgatóknak – Sík Mária

Egyik hallgatónk kérdezi:

– A székely himnusz kinek a szerzeménye, és mikor keletkezett a verse, illetve a szövege?

Nem is volt olyan könnyű kideríteni, mert bár mindenki ismeri, de hogy ki volt a szerzője? Rajki László nézett utána.

– A székely himnusz szövegét Mihalik Kálmán írta, minden bizonnyal 1921-ben. Zenéjét Csanády György szerezte, de nem tudni pontosan, mikor. Mivel 1940 előtt egyetlen forrás sem említi, így keletkezésének időpontját 1940-41-re tehetjük. Egyébként a zeneszerző és a szövegíró nevét egyetlen általam ismert magyarországi lexikon sem említi. Megjegyezném még, hogy már korábban is létezett egy úgynevezett székely himnusz, az a régi, gyönörű tiszta pentaton magyar népdal, amelynek kezdősora: „Én Istenem, jó Istenem, védelmezőm, segedelmem”. Refrénje pedig így hangzik: „Isten óvja Erdély népét”.

+ + + 

Ismét telefonüzenetet idézünk:

– Annyit szeretnék mondani az egészhez, hogy igaz az, hogy ebben az országban nagyon ganaj módon élünk, mert ez az igazság, és ezt nem lehet letegadni. Sohasem voltam kommunista, és nem is leszek soha. Nem is erről van szó. Csak arról, hogy valahogy próbáljanak már igazságosan közelíteni ehhez a szerencsétlen kis országhoz, ha egy mód van rá. Jó? Ha egy mód van rá, igazságosan. Sok nagy balhé van itt, sok rossz lesz, volt is, lesz is, miegymás. De próbálják meg úgy összehozni, hogy valahogy a jót is lássuk az egészben. Kicsit unalmas már, hogy mindig csak bántják ezt a szerencsétlen kis országot úgy, hogy Önök kint élnek, mi meg itt szenvedünk, ugye.

Váradi Attila válaszol:

– Kedves nem kommunista hallgatónk. Ön azt kéri tőlünk, hogy közeledjünk igazságosan Magyarországhoz, arra célozva, hogy munkatársaink – akiknek ugye könnyű a helyzetük, mert mint valami színházi előadáson, kényelmes páholyból szemlélhetik az otthoni eseményeket – minden igyekezetükkel azon vannak, hogy minél riasztóbb, torz képet fessenek a mai magyar valóságról, elhallgatva azt, ami jó, ami reményt keltő és jobb jövő irányába mutat. Először is, szeretném leszögezni, hogy ebben a rádióban a magyarországi élet minőségéről szólva soha nem használtuk azt a kifejezést, hogy "ganaj". A véleményalkotás kinek-kinek egyéni joga. Ha Ön úgy érzi, hogy az ilyen jelzők használata indokolt, az az Ön magánügye. Ezek után ejtsünk néhány szót a mi állítólagos egyoldalú műsorpolitikánkról, probléma-megközelítésünkről. Adásaink már csak azért sem lehetnek tendenciózusak, mert a hozzánk érkező híranyag tartalma nem függ a mi személyünktől, miként a matematikai igazságok sem függnek a tanár emberi minőségetől. Adásainkban ugyan többször rámutattunk arra, hogy a magyarságnak jelenleg – úgy tűnik – nincs életprogramja, egyetemes programja. És ennek hiányában nemcsak az anyaország, hanem közvetve a külföldi magyarság is egyre előnytelenebb helyzetbe kerül. De ez nem igaztalan bántás, ellenkezőleg. Amikor teret szentelünk annak, hogy a társadalmi problémákat hogyan lehetne megoldani, hogy az ország gazdasági életét hogyan lehetne megerősíteni, éppen nem ártani akarunk. A megbomlott nemzeti egység helyreállítását Magyarországon egyesek, politikai pártok, szervezett munka által igyekeznek elérni. Ha erről hírt adunk, bántjuk az országot? Elhallgatjuk a jót? Ön helyesebbnek tartaná, ha illúziókkal áltatnánk hallgatáinkat, hogy mint egy deus ex machina várják sorsuk jobbra fordulását? Sajnálom, de ellent kell mondanom ama feltételezésének is, hogy nekünk, rádiósoknak könnyű a helyzetünk. A felelősen gondolkodó ember helyzete sohasem könnyű. Éljen bárhol, bármilyen körülmények között.

+ + +

Az egyik telefonáló Vadász János és Schöpflin György, a Szerkesztők fórumában elhangzott beszélgetésére utalva megjegyzi, hogy véleménye szerint kissé leszűkítve kapta a hallgatók tábora a hazai demokratikus ellenzék létszámát, majd ezt javasolja: Jövőbeni rokon témájú adásaik során, kérem, vegyék figyelembe és utaljanak olyan indirekt, de konkrét jelenségekre is, melyek hitelt érdemlően bizonyítják a jelenlegi rendszert elutasítók táborának megvallottan többszázezres létszámát. Íme a bizonyítékok sora:

1.) Honi információk szerint ezévben 150 ezer fővel csökkent a szakszervezetek tagjainak létszáma.

2.) A Bős-nagymarosi vízlépcső megépítése elleni tüntetések résztvevőinek száma, és a jelenlegi népszavazást kérő aláírásgyűjtési akció terebélyesedő volta szintén a százezres nagyságrend felé közeledik.

3.) A magyar egyetemi, főiskolai ifjúság nyílt rendszerelutasító magatartása közismert. ELTE, Közgáz, Műegyetem, ahol a KISZ-tagság az ott tanulók létszámának annyi százalékát sem teszi ki, mint amennyit a Magyar Kommunista Párt a háború után az első szavazások alkalmával.

4.) Az Erdély mellett tüntetők százezres létszáma is idetartozik, mert ugyanolyan szintű pártdiktatúra ellen lépett fel, mint amilyen Magyarországon tartja évtizedek óta kezében a kizárólagos hatalmat.

A magyar szabadságtörekvések, megnyilvánulások és reformmozgalmak sorozatos, erőszakos és fondorlatos eltiprása és elnyomása érthető módon óvatossá tette a magyar társadalmat. A demokrácia melletti kiállás magától értetődik egy szabad országban. A kommunista diktatúra 43 éve után a munkahelyen, ha meggyöngülten is, de még ott van az egykori mindenható párt, foghíjasodó, rogyadozó teljes gépezetével. Szabad választások esetén az MSZMP már most alatta maradna a kommunisták háború utáni első választáson elért vézna eredményének. És a szavazók milliói fordítanának hátat az országot a szakadék szélére juttató, magáról mint élcsapatról álmodó és prédikáló pártnak.

Hallgatónk megjegyzéseihez Gordon Tamás fűz néhány észrevételt.

– Abban teljesen egyetértek hallgatónkkal, hogy a mai rendszerre nemet mondót tábora nem szűkíthető a független mozgalmakat aktívan támogatákra, tehát körülbelül 15-20 ezer emberre. A rendszer politikáját elutasítók száma nyilvánvalóan sokszorosan több. Óvakodnék azonban attól, hogy az elégedetlenek hatalmas tömegét automatikusan az érlelődő, kibontakozó, tudatos ellenzék közé soroljuk. Hosszú ideig éltem Hollandiában, szívesen hivatkozok a kis ország példájára, anélkül természetesen, hogy egyenlőségjelet tennék a két ország berendezkedése közé. Megéltem, hogyan mondott látványosan nemet a hollandok többsége a Lubbers kormány politikájára, amikor a rakétatelepítések, vagy az atomerőművek építéséről volt szó, vagy éppen a munkanélküliség elleni föllépéséről. Mindenki, magam is a koalíció bukását várta, ezzel szemben elsöprőnek számító győzelmet aratott a legutóbbi parlamenti választásokon. Az MSZMP-t sokféleképpen lehet tekinteni. Én a cinikusabb megítélés felé hajlok, amit úgy fogalmaznék, hogy a hatalmon maradni akarók pártja. De van Magyarországon egy igen jelentős réteg, a középosztály, amelynek hosszú évekig érdeke fűződött a Kádár-rendszer fennmaradásához. És bár az utolsó években jelentősen romlott az életszínvonala, mégis egyelőre inkább keresi helyét a korlátozott liberalizmust hirdető Grósz és társai rendszerében, mint a Demokrata Fórum, vagy éppen a radikálisok táborában. Tehát lehet, hogy ez a középosztály, melynek fontos közvélemény-meghatározó ereje van, nemet mond a hatalom egyes megnyilvánulásaira, vitatja annak döntéseit, ám nem lehet nem észrevenni, hogy még mindig sokan kötik szekerük rúdját a bukott Kádár-korszak szennyesét takargató, hintapolitikát folytató mai MSZMP-hez.

Részletek az OSA honlapján.