Cecília
7 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

A gazdasági összeomlás fenyegető árnya

2009.01.13. 12:15
30 hozzászólás

Az 1989-es év, mint a megelőző tíz és az azt követő húsz év mindig, áremelésekkel adta hírül jövetelét. Ezért talán indokolt az év eseményeit áttekintő sorozatunkat a halódó szocialista rendszer gazdasági helyzetének áttekintésével folytatnunk, annál is inkább, mert ennek a válságnak a továbbgyűrűző hatásai máig érezhetőek. A szerző Mink András történész, a rendszerváltás bemutatásában partnerünk OSA Archivum munkatársa.

Az áremelésekről elsőként Marosán György kormányszóvivő tájékoztatta a közvéleményt 1989. január 2-án. Az áremeléseket a szóvivő a szerkezetváltással hozta összefüggésbe: az áremelés a reformpolitika mellékkövetkezménye. "Az új modellben [...] az árak a piacon határozódnak meg. Ebből következik, hogy az árakat ma nem kizárólag és nem is közvetlenül határozza meg a kormány" - védekezett Marosán. Tény, hogy az 1980-as évek elejétől egyre több árucikk és szolgáltatás vált úgynevezett szabadáras termékké, de a központi gazdaságirányítás szerepe az árak alakulásában végig meghatározó maradt.

Az alku véget ért

Az árak egyszerűen azért emelkedtek, mert a csökkenő gazdasági teljesítmény és az évtized egészére jellemző államháztartási egyensúlyi zavarok miatt folyamatosan csökkenteni kellett az ártámogatásokat, és az infláció mint burkolt adóztatási forma ezen felül is csökkentette a büdzsére nehezedő nyomást. Az árak emelkedése 1989-ben 17 százalékos volt, szemben az 1988-as, szintén magasnak mondható 15 százalékkal. Ezen belül egyes élelmiszerek, szolgáltatások és tartós fogyasztási cikkek (például a marhahús, a postai szolgáltatások, a gyógyszerek, a személygépkocsik) ára esetenként 30 százalékkal emelkedett. Az árak változásáról a rádió január 8-án, azaz vasárnap este adott részletes tájékoztatást.

Átárazzák a termékeket a Batthyány téri ABC-ben.MTI Fotó: Pataky Zsolt


Németh Miklós miniszterelnök január elsején adott rádiós és televíziós interjúja próbálta felkészíteni a lakosságot a várható kellemetlenségekre. Az interjúban világos utalást tett arra, hogy a "kádári közmegegyezésként" becézett alku véget ért: az utóbbi években az életszínvonal rendszeres és állandó emelésére nem került sor, a gazdasági nehézségek aláásták a rendszer iránti bizalmat, mondta Német hozzátéve, hogy "nem hiszem, hogy felelőtlen ígérgetésekkel ez a bizalmi tőke visszaállítható lenne."

A politikai bizalom hiányáról beszélt Pozsgay Imre államminiszter, politikai bizottsági tag is január 2-án reggel a rádióban: "A társadalom ma azért bizalmatlan, mert az elfecsérelt milliárdokat, a társadalmi békét megvásároló, a konfliktusokkal, a feszültségekkel szembenézni nem akaró politika árát fizeti most. [...] Nem lehet egy népnek az a távlata, hogy még tovább tűrni kell, meg még tovább, és újabb áldozatokat hozni anélkül, hogy tudná, hogy mire megy ki a játék."

A bizalom visszaszerzéséhez a gazdaságot kellett volna rendbehozni. Ám ahogyan a szélesebb látókörű reformközgazdászok már a nyolcvanas évek elejétől hangoztatták: politikai reform nélkül nincs gazdasági reform. A hatalom birtokosai 1989-ben ugyanabba az akadályba ütköztek, mint a hetvenes évek elején: a reformok a rendszer lényegét kezdték volna ki.

A válság 1989-ben már több mint tíz éve tartott. Oka az volt, amit korabeli szaknyelven úgy hívtak, hogy a rendszer kimerítette az extenzív növekedés tartalékait. A sztálinista és posztsztálinista tervgazdaság a növekedést a belső erőforrások, a nyersanyagok és az energiahordozók egyre bővülő felhasználásával és a kelet-európai társadalmakban rejlő munkaerő-tartalékok mozgósításával tudta elérni. A második világháború utáni iparosítási programok a korábbi agrárnépesség hatalmas tömegeit áramoltatták az alacsony képzettséget igénylő, de a korábbi, nem ritkán a középkori színvonalon álló agrártermelésnél mégiscsak produktívabb ipari ágazatokba. Mindehhez az erőforrásokat kezdetben az agrárium kiszipolyozása, az alacsony szinten tartott bérek, az olcsó nyersanyag és energia növekvő és hihetetlenül pazarló felélése biztosította. Ez mindaddig működött, ameddig rendelkezésre állt a folyamatosan bővülő olcsó munkaerő, és amíg volt elég szén, kőolaj, vasérc, amit a nehézipari monstrumokba lehetett önteni.

Németh Miklós

Az egyoldalú nagyipari orientációt ideológiai és hatalompolitikai szempontok egyaránt indokolták: a pártelitek és a hozzájuk kötődő gazdasági nomenklatúra a millió tonnák és megawattok bűvöletében élt, ezek növekedési adataival lehetett a rendszer erejét demonstrálni, függetlenül attól, hogy milyen ráfordítással állították elő ezeket a számadatokat. A nehézipar fejlesztését indokolta a Nyugattal szemben felmutatható katonai erő biztosítása is. Végül, a nehézipari bázis, illetve az erre épülő gazdaságirányítási és elosztási rendszer volt az a társadalompolitikai fundamentum, amelyben az állampártok hatalma gyökerezett.

A tervgazdaság természete

Az alapvető baj a tervgazdaság természetében rejlett. A "proletárdiktatúra" hatalmi szerkezetét és ideológiai előfeltevéseit megjelenítő központi tervutasításos rendszer a legapróbb részletekig igyekezett szabályozni a javak termelésének és elosztásának láncolatát. A tervgazdaságot az az illúzió szülte, hogy gondos tervezéssel ki lehet küszöbölni a piac irracionalitását, a túltermelési válságokat, a ciklikusságot, ennek következtében a termelés kiegyensúlyozottabb és hatékonyabb lesz, a növekedés pedig gyorsabb. A kapitalizmust hamarosan le fogjuk körözni - hitték.

Ennek az ellenkezője történt. A modern tömegtermelés minden fázisát képtelenség volt központilag szabályozni. Bármilyen hiba, nem kalkulált esemény vagy tényező dominószerűen döntötte romba egész ágazatok működését, folyamatos eseti beavatkozásokat indukálva, amelyek tovább növelték a káoszt. A rendszer ráadásul öncélúan működött. Nem a valódi fogyasztói igényeket, hanem a hatalom saját önképéhez igazodó elvárásait, a pártvezérek megalomániáját kellett kielégítenie. Egyszerű példával érzékeltetve: azért bányásztak több vasércet, hogy még nagyobb bányagépeket lehessen építeni, amelyekkel még több vasércet lehet bányászni, és így tovább.

A rendszer működésképtelensége már az 1950-es évek elején kiütközött. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után különböző típusú és mélységű reformokkal próbálkoztak (a legtovább a magyar reformkísérletek mentek, amelyek a tervezés egyes szintjeit piacszimuláló eszközökkel próbálták kiváltani), ezek azonban rendre beleütköztek a rendszer korlátaiba. A párt sohasem volt hajlandó lemondani arról, hogy a termelési és elosztási rendszert, hatalma legfőbb biztosítékát, amelyet "szocialista" jellege legmarkánsabb megkülönböztető jegyének is tartott, szilárdan a kezében tartsa.

Az így-úgy toldozott-foldozott rendszert egyszerre jellemezte a hiány és a pazarlás, amint ezt Kornai Jánosnak a válság végső kibontakozásával szinte egyidőben, 1980-ban megjelent korszakos műve, A hiány kimutatta. A mesterséges árrendszer nem tükrözte a valódi költségeket és ráfordításokat. A rendelkezésre álló forrásokat - amint később az eladósodás révén bevont külföldi hitelek jelentékeny hányadát is - nem a piacképesség, a nyereségesség, az innovációra való képesség, hanem a politikai beágyazottság szerint osztották el. Hiába próbáltak piackomform elemeket építeni a gazdaságirányításba, a "puha költségvetési korlát", amely valójában a rendszer alapját adó gazdasági lobbik és a hozzájuk kötődő nomenklatúra partikuláris anyagi és politikai érdekeinek megjelenítője volt, lehetőséget adott a veszteséges működés fenntartására. A befolyásos "vörös (és nem mellesleg zöld) bárók" mindig kaptak állami segítséget.

Begyűrűzött

Az akut bajok a hetvenes évek közepén kezdtek mutatkozni. A kőolaj- és a nyersanyagárak világpiaci robbanását a KGST zárt piaca csak ideig-óráig tudta hárítani, ráadásul azon az áron, hogy elmulasztotta a termelés átállítását kevésbé pazarló, nagyobb munkaintenzitású tevékenységekre. Piaci verseny híján elmaradt a technológiai fejlesztés, a KGST szűkülő belső piacának szereplői már nem tudták egymástól sem felvásárolni a másutt eladhatatlan termékeket. A Szovjetunió egyre kevésbé tudta kielégíteni az olcsó nyersanyagok és energia iránti igényt. Sokaknak valószínűleg meglepő, hogy a magyar (és például a lengyel) gazdaság milyen mértékben függött a világpiaciaknál alacsonyabb áron elszámolt szovjet nyersanyagszállítmányoktól, amelyeket a szovjeteknek nem akaródzottk teljesíteni, hiszen ezzel a provinciák jólétét és nem mellesleg a politikai békéjét finanszírozták, miközben maguk egyre súlyosabb belső ellátási problémákkal küszködtek.

A gazdaság modernizálásához nem volt elég belső tőke, a külső tőkebevonást pedig gazdasági és politikai gátak egyaránt akadályozták. A hitelekért nem volt mivel fizetni, hiszen nem volt eladható áru. A hiteleket nem modernizálásra fordították, hanem a politikailag befolyásos lobbik hasították ki maguknak, hogy saját túlélésüket biztosítsák. 1985-ben 157 milliárd forintot költöttek a veszteséges vállalatok támogatására, ez akkor a költségvetés egynegyede volt. Az összeg 1987-re 220 milliárdra, a költségvetés egyharmadára nőtt! A maradékot lakossági fogyasztásra, jobbára importra kellett fordítani, nehogy kitörjön az elégedetlenség. Végül komoly külső politikai akadály volt a hetvenes évek végétől a hidegháború elmérgesedése, a fejlett technológia behozatalát tiltó COCOM-lista bővülése, valamint az, hogy a nyugati befektetők egyre kevésbé voltak hajlandók a velük szemben ideológiai értelemben ellenséges és egyre reménytelenebb képet mutató kelet-európai rezsimekbe pénzt és termelőtőkét pumpálni. Hiszen miért is bíztak volna abban, hogy a befektetésük biztonságát ezek a rendszerek szavatolják?

A nyolcvanas évek makrogazdasági adatai, az eladósodás és az államháztartási deficit számai jól mutatják a bajokat. Az évtized során a nemzeti jövedelem lényegében stagnált. Csak azok az évek mutatnak eltérést, és beszélhetünk látszatnövekedésről, amikor a termelés ugyan nőtt, de ez csak a veszteségeket és az adósságokat gyarapította, mivel a felhasznált import értéke nagyobb volt, mint a végtermékeké. A deficit az 1980-as évtized második felére tartósan 4 5 százalék körülire állt be, a katasztrofális 1987-es évben 6,5 százalékra ugrott.

A válság elburjánzását leginkább az eladósodás növekedése mutatta. Az 1981-ben kis híján bekövetkező államcsőd után 1984-ig valamelyest csökkent az adósságállomány. Ez a csökkenés azonban nem a gazdaság szerkezetváltásának volt betudható, hanem annak, hogy az MNB vezérkara ekkor még szerencsésen spekulált az árfolyamokkal. (Ez még 2006-ban is állami kitüntetést ért Fekete Jánosnak, amelyet Sólyom László köztársasági elnök csak vonakodva nyújtott át, a kézfogástól eltekintve.)

Mélypontról mélypontra

A válságmenedzselés átmeneti "sikerének" másik összetevője az volt, hogy a gazdaságot kézi vezérlésre állították át. Ez azt jelentette, hogy Marjai József miniszterelnök-helyettes, Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank elnök-helyettese és Pulai Miklós, az Országos Tervhivatal elnökhelyettese nap mint nap személyesen döntöttek arról, melyik vállalat mennyi hitelt kap, mennyi importot és exportot és milyen áron engedélyeznek neki, illetve éppen melyik lejáró hiteltörlesztést fizetik ki. Ez különös ellentmondásban volt azzal a törekvéssel, hogy a központi irányítást piackonform eszközökkel váltsák fel. Az államháztartás finanszírozási válsága felülírta a reformambíciókat.

Marjai József


Az eladósodásnak így sem lehetett gátat vetni. 1970-ben kevesebb mint egymilliárd dollár adóssága volt Magyarországnak. Ez az összeg 1980-ra 9,1 milliárdra növekedett, 1987-re elérte a 17,8 milliárd, majd 1990 tavaszára a 21 milliárd dollárt. Ez az akkori egyéves nemzeti jövedelem 66 százaléka volt. De ez még távolról sem volt a mélypont. Az adósság töretlenül növekedett egészen 1993-ig, amikor a nagyjából 30 milliárd dollárnyi adósság már az éves nemzeti jövedelem 90 százalékát tette ki, miközben a nemzeti jövedelem ötödével csökkent.

A reálbérek az 1980-as években folyamatosan csökkentek, az életszínvonalat azonban úgy-ahogy szinten tartotta, hogy a túlmunkában, a második gazdaságban és a szürke-, valamint a feketegazdaságban szerzett jövedelmek az összjövedelmen belül 40 százalékra nőttek, valamint az, hogy az állami újraelosztásban a hitelek egy részét a jóléti rendszer fönntartására fordították. A reáljövedelmek radikális csökkenésével már a rendszerváltás utáni kormányoknak kellett szembesülniük, amiképpen a foglakoztatási szint brutális visszaesésével és az infláció elszabadulásával is, egészen 1996-ig.

Az államszocialista rendszer összeomlásának léptékét az eladósodáson túl leginkább e két adatsoron lehet érzékeltetni. Az infláció a későbbiek fényében szerénynek mondható 1987-es 9 százalékról 1988-ra 15, 1989-re 17 százalékra nőtt, majd innen szökött fel a kilencvenes évek elején 30 százalék körülire. 1975 és 1986 között az árak a kétszeresükre növekedtek, a következő évtizedben a tízszeresükre! Ennél is drámaibbak a foglalkoztatási adatok. 1989-ben még öt és fél millió honfitársunk dolgozott, 1993-ban már kevesebb mint négymillió. Négy év alatt másfél millió ember tűnt el a foglalkoztatásból. Ennek az embertömegnek lényegében azóta sem sikerült visszavergődnie a munkaerőpiacra.

Katasztrófális gazdaságélénkítés

A válság megoldására a rendszer minden számára elérhető eszközt bevetett az 1980-as évtizedben. Az évtized első felében a kézi vezérlést és a restrikciót, a fogyasztás és a reálbérek visszafogását, az ártámogatások csökkentését. Ezzel átmenetileg stabilizálták a helyzetet, majd az önbizalom növekedtével belső élénkítésbe fogtak. Ahogy Csillag István írta tíz évvel ezelőtt: "politikai vezetőink félreértették azt a tényt, hogy a nyakunkon már kevésbé szoros a hurok. Azt hitték, hogy meglazult a kötél, holott a nyakunk vékonyodott el a megszorító gazdaságpolitika (a restrikció) következtében." (Ld. Csillag István: Az össze(vissza) öltött burok éve. Beszélő, 1999. július-augusztus.)

A gazdaságélénkítési kísérlet katasztrofális következményekkel járt. Megugrott a deficit, drasztikusan nőtt az államadósság. Kiderült, hogy az adott szerkezetben az élénkítés a veszteségeket növeli, a fékezés pedig anélkül zsugorítja a gazdaságot, hogy a piacgazdaságra jellemző szelekciós és piactisztulási folyamatok beindulnának. Az 1986-87-es krach után fellépő új miniszterelnök, Grósz Károly kibontakozási programja a kétszintű bankrendszer, vagyis a tőkepiac létrehozását, az adóreformot (1988 óta fizetünk személyi jövedelemadót) és a veszteséges vállalatok támogatásának leépítését célozta, utóbbit, mint láttuk, sikertelenül. A program fő része azonban a nyugati befektetők felé indított mosolyoffenzíva és a vegyesvállalati formák bővítése volt. Azt remélték, hogy a külföldi tőke és technológia bevonásával modernizálni lehet a gazdaságot. Ehhez az ideológiai idegenkedés mértékét kellett elsősorban csökkenteni. Nyugati és amerikai útjain Grósz azzal szédítette a marxista ideológia útvesztőiben járatlan partnereit, hogy Magyarország nem kommunista, hanem szocialista ország. "A szocializmus a kapitalizmus és kommunizmus közötti közbülső állapot" - hangoztatta.

Az offenzíva azonban csak részleges sikereket hozott. Grósz a bizalomerősítés jegyében hiába parolázott Mickey egérrel az amerikai Disneylandben, és hiába nyílt meg a Váci utca mellett a kommunista blokk első McDonald's étterme, ez annyit ért, mint halottnak a csók. A Nyugat világossá tette, hogy az ideológiai korlátok lebontása, a tulajdonformák egyenjogúságának elfogadása, a jogállam kiépítése, a jogi garanciák biztosítása a komolyabb befektetések előfeltétele. A Grószt váltó Németh Miklós és kormánya ezért 1988-ban már igyekezett előre menekülni. Megpróbálták felgyorsítani az alkotmány reformját, és a politikai rendszer liberalizálására is tettek előkészületeket, de a "szocializmus" feladásására, vagyis a hatalom feladására nem voltak készek.

Sor az első McDonalds megnyitóján


A tét az volt, vajon képesek-e az ellenőrzésük alatt tartani a politikai változás folyamatait anélkül, hogy elriasztanák a reménybeli befektetőket, és túl nagy teret engednének az lassan formát öltő ellenzéki pártok és mozgalmak befolyásának. Németh már idézett interjújában serényen bontogatta az ideológiai korlátokat - ne a politika mondja meg, hogy a magántulajdon milyen részarányánál, 5 vagy 25%-nál beszélhetünk-e még szocializmusról, mondta -, ugyanakkor kétségbe vonta, hogy az "alternatív" mozgalmaknak a társadalompolitika egészére lenne koncepciójuk. Ezzel azt érzékeltette, hogy csak a "hatalmat" akarják, az "emberek" problémái kevéssé érdeklik őket. Ez a hivatalos propaganda alapszólama maradt az egész év folyamán.

Nem tárgyaltak róla

1989-ben nem a gazdaság volt előtérben, de a politikai küzdelmek hátterében a válság mindvégig meghatározó faktor volt. A hatalom azt próbálta elhitetni, hogy a szükséges korrekciók a rendszer alapvonásainak megőrzésével is elérhetők, és erről próbálta meggyőzni a külföldi és a belföldi közvéleményt is. A népet a gazdaság, a megélhetés problémái foglalkoztatják, a politikai rendszer keretei másodlagosak, sulykolták a következő évben szinte mindvégig.

Az ellenzék azonban éppen a gazdaságról nem akart tárgyalni, hiszen úgy látták, a gazdasági problémák forrása maga a pártállami rendszer. Azzal érveltek, hogy csak az alkotmányos alapon álló, demokratikus legitimációval felvértezett kormány vezetésével és az ideológiai korlátoktól mentes szabad piac révén mozgósított új energiákkal lehetséges a kilábalás. Félmegoldásokért, látszatengedményekért cserébe nem akarták föladni demokratikus törekvéseiket. Nem akartak abba a csapdába sem belesétálni, hogy felelősséget vállaljanak a rezsim által összehozott csődtömegért. Az összeomlás fenyegető árnya mindkét fél pozícióját ingataggá tette. Az ellenzék nem lehetett biztos abban, hogy a népet valóban nem csupán a megélhetés nehézségei foglalkoztatják-e, és az összeomlás nem temeti-e maga alá a demokratikus átalakulás mögött lassan kibontakozó tömegtámogatást.

A hatalom birtokosai viszont tudták, hogy a Szovjetunió sem megvédeni, sem a bajból kihúzni nem fogja őket. Az életszínvonal biztosan várható zuhanása és a munkanélküliség növekedése önmaguk számára is kétségessé tette a rendszer erkölcsi legitimitását, hiszen sem a biztonság és a jólét, sem az igazságos társadalom ígéretét nem váltották be, holott évtizedeken át erre hivatkozva ítélték jogfosztottságra alattvalóikat, és igazolták a politikai osztály kiváltságait. Tudták, hogy a népharag menthetetlenül elsöpörné őket. A békés átmenetnek talán ez volt a kulcsa. A felek megegyezésre voltak ítélve.