Az egypártrendszer a szocializmus zsákutcája

Pozsgay Imre a Kossuth Rádiónak beszél eleddig nem tapasztalt nyitottsággal Nagy Imréről, '56-ról, egypártrendszerről 1989. január 28-án. Interjú. A Kossuth Rádió aznapi adása itt található.

168 óra – a mikrofonnál a műsor szerkesztője, Nej György

Nej György: Mostanáig úgy tudtam, hogy matuzsálemi kort kellene megélnem ahhoz, hogy megtudjam valójában milyen kor jutott nekem, hogyan ítéli meg kortársaimat és tetteiket az elfogulatlan utókor, a remélhetőleg tárgyilagos történetírás. Azért gondoltam így, mert többször is figyelmeztettek, a helytálló ítélethez távlat kell – nemcsak a kortól, de a tollforgató kézre mindenkor ütni kész személyektől is. Az intelem kétség kívül praktikus, én mégis azokkal értek egyet, akik állítják, fontos részleteket csak jelen időben tudhatunk meg, a boncolásnál többet ér a közvetlen vizsgálaton alapuló friss diagnózis. Ennek az elvnek a jegyében hívta életre a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága azt a munkabizottságot, amely a társadalom és a gazdaság elmúlt négy évtizedét elemzi. A testület azután megalakította történelmi albizottságát, amely tegnap Pozsgay Imrének, a Politikai Bizottság tagjának vezetésével ülést tartott. Neves szakértők vitatták meg azt a több mint százoldalas dokumentumot, amelyet Berend T. Iván, a Központi Bizottság tagja, az Akadémia elnöke, az albizottság vezetője terjesztett elő. A felszólalók szerint hasonló színvonalú történelmi, politikai dokumentum az MSZMP égisze alatt még nem készült. A vita résztvevői egyetértettek abban, hogy az MSZMP-nek radikálisan, egyszer s mindenkorra szakítania kell a sztálinista örökség valamennyi maradványával. Őszintén fel kell tárni a múltat, mert a párt csakis így alapozhatja meg az ország, a nemzet és a maga továbblépését a következő időszakban.

A tegnapi ülésen elnöklő Pozsgay Imre interjút adott a 168 óra két munkatársának, Orosz Józsefnek és László Péternek.

– A csütörtöki kormányülés után közölték, hogy Nagy Imrét és társait jelenlegi nyughelyükön eltemethetik a hozzátartozók. Itt ugye csak egy kegyeleti aktus engedélyezéséről van szó, de ez nem Nagy Imre nézeteinek és tevékenységének rehabilitációja?

Pozsgay: A kormány nem tehet mást, mint egy emberiességi szabályt követve, eleget tesz a kegyeleti követelményeknek. Ez valóban, ma még nem jelent politikai rehabilitációt. Hogy lesz- e ilyen rahabilitáció, azt jósolni nem szabad. Amit 1953-ban, az ún. új kormányprogrammal kifejezett és amiben már akkor felfedezhetők voltak nem csak a gazdasági konstrukció és gazdasági intézményrendszer átalakításának a követelményei, hanem bizonyos politikai intézmények átalakítása is, hiszen napirendre tűzte a Népfront megújulásának programját – e tekintetben minden eddig feltárt dokumentum azt igazolja, hogy az ’54-ből ’55-be átforduló politikai miniválságban, mert egy hatalmi válság volt, Nagy Imrének volt igaza és a magatartása helyes volt, következetes ahhoz, amit vállalt. Ez a korszaka biztos, hogy pozitiívnak számít.

– És hogyan ítélik meg Nagy Imre 1956-os szerepét, tevékenységét?

Pozsgay: Ez az, ami körül még zajlanak a viták, felderülhetnek olyan belső és külső összefüggések, amelyek ezt a megítélést, hogy úgy mondjam, árnyaltabbá teszik. Pl. önmagában az a körülmény, hogy ez a bizottság, a jelenlegi kutatások alapján, népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.

– Azért mutatja a szóhazsnálat változása is, hogy a politika egészen másként gondolkodik 1956-ról mostanában. Korábban ugyanis ellenforradalomnak minősítették ezt, később 56-os események volt a gyakori szóhasználat politikusaink megnyilatkozásaiban, most pedig ön már népfelkelésről beszél. Mi az, ami miatt ilyen gyorsan, alig egy év alatt megváltozik a minősítés, és ez a minősítés tekinthető-e véglegesnek?

Pozsgay: Véglegeset, éppen történelemben, még visszamenőleg sem lehet mondani. Ha a tények tisztelői vagyunk, akkor azok iránt a tények iránt is előzetesen tiszteletet kell tanúsítanunk, amelyek esetleg ezután derülnek ki. Ám azt mindenképpen szeretném hozzátenni, hogy ezzel a formulával, történelmi megítéléssel, a politika, a történettudomány és a közvélemény nagy mértékben közeledett egymáshoz. A közvéleményben és a párttagság nagyrészében is meglévő érzületet fejezi ki az a sommás ítélet, amelyik egyetlenegy kifejezéssel, ellenforradalomnak minősítette azt, ami ’56-ban történt. Ez, látnivaló az eddigi kutatások alapján, nem állja meg a helyét.

– És ezzel összefüggésben változik-e az 1956-ot kiváltó okok újbóli rangsorolása, ill. átértékelik-e ezeket az okokat?

Pozsgay: 1956 decemberében a Rákosi-Gerő klikket hibáztatták főként, majd az MSZMP VII. kongresszusán már Nagy Imre revizionizmusát nevezték meg október 23. legfőbb okaként. Az utolsó kettő, a nemzetközi imperializmus és a belső ellenség változatlan maradt.

– Szóval, átértékelik-e ezeket az okokat?

Pozsgay: Nyilvánvalóan ezt a műveletet is el kell végezni. Hiszen azt mondtam, hogy tények és új adatok juttatták el ezt a bizottságot ilyen következtetésekhez, akkor ebbe az is beletartozik, hogy az ezt minősítő források, eszközök is kétségessé váltak, vagy egyszerűen elhamarkodottak, az akkori adatok és ismeretek birtokában korlátozott módon fogalmazták meg azokat. De akkor itt visszamenni nem ’56-hoz kell, hanem ahhoz az 1948-49-ben vállalt, vagy kényszerített szocialista modellhez, amelyik egészében úttévesztésnek bizonyult, hiszen ide vezetett, ehhez a válsághoz, amelyik most ennek az egész működésképtelenségét bemutatja.

– 1948 és 1849 az a dátum, amikor a többpártrendszert megszüntették, egypártrendszer alakult ki, amiről ma sokan azt állítják, hogy a szocializmus zsákutcája?

Pozsgay: A valóság nem tűrte ezt, látnivaló, hogy a valóság kibújt minduntalan, a válságok sorozatán keresztül. Hiszen 1951-től, az ún. megemelt ötéves terv időszakától, amikor rácsaptak egy óriási árreformot, áremelést az országra, attól a pillanattól kezdve ez egy szakadatlan válságsorozat, amelynek olyan mélypontjai voltak, mint 1952 vége-’53 eleje, olyanok, mint 1954 vége és ’55 eleje. A márciusi párthatározat bornírtsága és szektássága mutatja ezt, olyan melléfogások, mint az 1956. júliusi központi vezetőségi ülés, amelyik még mindig nem tudott megbirkózni a kormányzati válsággal és a személyi uralmi viszonyokkal, és direkt indukálta az ’56-os októberi dolgokat. Amit tehát elmondtam eddig, talán már ez is érzékelteti, hogy mi mindent gondoltunk újra és kezdünk el újragondolni ebben az egész folyamatban. És még nem végeztük el ennek a nemzetközi vizsgálatát és a közgazdasági összefüggésekkel is még adósak vagyunk ahhoz, hogy végülis politikai program kerekedjék belőle.

– Azt hiszem, hogy rendkívül izgalmas történelmi pillanatban vizsgálják ezt a kérdést, ti. most Magyarország megpróbálkozik azzal az ezidáig egyedüli dologgal, hogy az egypártrendszerből milyen az átmenet a többpártrendszerbe. Vagy legalábbis kísérletet tesz erre az átmenetre. Hogyan okulhat a párt abból a fordított történelemből, amikor a többpártrendszerből ment át az egypártrendszerbe?

Pozsgay: Az okulás itt van, az eredménytelenség, vagy legalábbis a sokféle kudarc és válság. Attól a pillanattól kezdve, amikor kimondták itt a proletárdiktatúra létét, megszünt a munkások részvétele a hatalom gyakorlásában. Addig még a tőkés üzemekben ott lehettek az üzemi bizottságok, közvetlen demokratikus intézmények formájában. Az államosítás általánossá tétele után a munkásrészvétel megszünt, és pl. az ’56-os munkástanácsokban ez az emlék jött vissza, nem pedig egy ellenforradalmi szándék – véleményem szerint.

– Ennek a vizsgálódásnak, ami az egypártrendszer kialakulását illeti, lehet-e hozadéka az, hogy az MSZMP megpróbálja megtanulni az együttélést egy másik párttal?

Pozsgay: Meg kell tanulni nem egy, kettő vagy több párttal is. Hogy melyik lesz komoly tényezője a magyar politikai életnek, ezt pedig ma már az MSZMP nem mondhatja meg és nem is akarja megmondani, hanem majd partnerség alakul ki, vagy éppen ellenzéki szerep azokban, akik ezt a partnerséget vagy koalíciót nem tudják vállalni. A dolgok komolysága azt is megköveteli, természetesen, és nem babra megy a játék, ez kétségtelen, tudjuk. A kormányzati válságban és egyáltalán abban a társadalmi-politikai válságban, amibe belekerültünk, nem az ilyen-olyan politikai mozgolódások játsszák a szerepet – azok következmények. Az alapbaj az, hogy immár 15-20 éve nem sikerül úgy irányítani a dolgokat, hogy az alapfolyamatok és a politikai szándékok egy irányba menjenek. Eltérnek egymástól, minden jóakarat ellenére. Tehát itt szerkezeti bajok vannak és ezek közé tartozik az is, hogy nem volt igazán mélyreható politikai vita, ami a voluntarizmusnak, az önkényes döntéseknek gátat szabhatott volna.

– Az elmúlt 15-20 évet említette, ezek szerint készül az elemzés a Kádár-korszakról is?

Pozsgay: Erről a korszakról is el kell számolni, de nem sok ígéretet tudok tenni azoknak, akik ezt teljesen személyes leszámolás formájában képzelik el, nem ilyen primitív ügyről van itt szó. Hiszen a rendszernek épp az tartozott a lényegéhez, hogy a személyes felelősség, és általában a felelősség tettenérhetetlen volt. Bár kétségtelen, azoknak, akik vezető szerepet vállaltak ennek a korszaknak az életében – függetlenül attól, hogy ők maguk is rabjai is voltak egy struktúrának – nagyobb a felelőssége, mint azoknak, akik elszenvedői voltak ennek a korszaknak. De ezt árnyaltan, az európai civilizáció szabályai szerint kell véghezvinni és nem valamiféle rituális leszámolás formájában, hanem inkább egy civilizált kiegyezési formában. De a felelősséget fel kell vetni. És nem kerülheti meg a legfrissebb, a legújabb korszak sem, sőt, bizonyos értelemben azt is vizsgálnunk kell – habár ez a szó klasszikus értelmében nem tartozik a történelem körébe –, hogy 1986. május óta miért mennek lassabban a dolgok, és miért nincs mélyrehatóbb átalakulás, mint amilyenre szükség lenne. Miért nincs olyan mélyreható átalakulás, mint amilyenre szükség lenne a gazdaságban, a társadalmi tevékenységben.

– Ennek a munkacsoportnak, illetve bizottságnak a munkáját bárki leállíthatja-e? Bárki megakadályozhatja-e, hogy a közvélemény elé olyan tényeket tárjon, amelyek nem igazán kedvező színben tüntetik fel akár az MDP-t, akár az MSZMP-t, vagy bármiről legyen szó? Tehát magyarul, mennyire függ a bizottság munkája a pártvezetésben jelentkező és lassacskán egyre inkább észrevehető erőviszonyoktól és harcoktól?

Pozsgay: Az általam vezetett Nagy-bizottság (?) egyenesen a KB-tól kapta a megbizatását, ugyanezt a KB visszavonhatja. Elvileg, elméletileg és szervezetileg így néz ki a dolog, ám nem tudok elképzelni egy ilyen visszavonást. Ha netán egy ilyen abszurd ötelete támadna valakinek, az kb. ahhoz a játékhoz hasonlítana, mint amikor a fogkrémet a tubusba valaki vissza akarja gyömöszölni. Hogy eddig dokumentumokat, részleteket nem tártunk a közvélemény elé, ennek csak az volt az oka, hogy nem készültünk el vele. Ez egy nagy horderejű és nagyon felelősséget igénylő munka. De ahogyan folyamatosan ezeknek az ismereteknek a birtokába jutunk, úgy még a KB ülései előtt nyilvánosságra akarjuk hozni, tehát ez nem vár központi bizottsági tárgyalásra. Ez a tudás már itt van, ezek az ismeretek itt vannak a kezünk ügyében, ezt nyilvánosságra fogjuk hozni és hatni fog a politikai életben.